Epilógus

Ma van pontosan 5 hónapja, hogy megérkeztem Santiago de Compostelába. Igazából már sokkal korábban meg akartam írni a Camino epilógusát, de valahogy soha nem szántam rá magam eddig, ami nem feltétlenül baj, mert legalább több időm volt arra, hogy újra meg újra átgondoljam, hogy mi történt az úton, és valami következtetéseket vonjak le az egészből.
Most mégis sokkal hamarabbról fogom kezdeni ezt a bejegyzést, és nem csak a Camino, hanem a 2012-es évem összegzése is lesz. Szóval számomra 2012 a tanulás éve volt.
Május végén kezdődött. Volt 2 hét, nagyon kemény két hét, amikor az is benne volt a pakliban, hogy elveszíthetem a számomra legfontosabb személyek egyikét. Nem szeretnék erről többet írni. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy még nem kellett búcsúznom.
Aztán júliusban jött Hanna. 2 hónappal korábban, mint kellett volna. Pár nappal azelőtt, hogy kiutaztam volna Spanyolországba, és megkezdtem volna a Caminot. Az ő esetében is élet-halál volt a kérdés napokon keresztül. Amikor megtudtam, mi történt, pontosabban, amikor felfogtam, hogy mi minden lehet még, megfogadtam, hogy a Caminot érte is megcsinálom, minden lépésem, minden fájdalmam Neki, az Ő gyógyulásáért ajánlom fel. Mielőtt elutaztam volna, neki ajándékoztam Szent Jakab keresztjét, ami heteken keresztül az inkubátor falán lógott. Kisebb csoda, hogy ma Hanna már majdnem 6 kilós "sószsák", gőgicsél, nevet, és úgy néz ki, minden rendben van vele. Azt hiszem, ha a születése körül nincs semmi komplikáció és időben, azaz szeptemberben születik meg, soha nem tanultam volna tőle/vele annyit, mint most. Neki köszönhetem, hogy visszataláltam az egyik legeslegjobb barátomhoz.

 Ami pedig magát a Caminot illeti,hát, a következőket tanultam:
- az életben a nagy kérdésekre a válaszok sokkal egyszerűbbek, mint gondolnánk. És általában sokkal elérhetőbbek, a szemünk előtt vannak, csak észre kell venni. Semmi sem véletlen. Az a kis kavics sem, ami a cipőmbe került, meg kellett állnom, hogy kivegyem, és tanuljak egy triacastelasi kislánytól egy fontos bölcsességet.
- meg kell tudni állni, és ki kell tudni szállni a rohanó életből. Ez nagyon nehéz feladat, de aki nem képes megszabadulni egy bizonyos időre a civilizációból, az végül átrohan az életen, anélkül, hogy igazából élvezte volna, és tényleg boldog lett volna. Számomra az igazi boldogság az volt, amikor teljesen szabadnak éreztem magam. Teljesen szabad pedig csak akkor lehet az ember, ha nincs semmije. Ez abszurdnak hangzik, de, ha valaki birtokol valamilyen tárgyat, akkor egyben a tárgy is birtokolja őt, mert attól fél, hogy elveszíti azt. Teljesen szabad akkor voltam, amikor elfogyott gyakorlatilag minden pénzem, egy hátizsákkal feküdtem a Katedrális előtt, törölközőbe bugyolálva, mert nagyon hideg szél fújt. Csak néztem az eget, és hálát adtam, hogy ezt az érzést megtapasztalhattam. A másik ilyen pillanat Finisterrében volt, amikor a naplementét néztem a sziklán ülve. Az elmém legmélyebb butyrában is tudatosítottam, hogy milyen ici-pici apró porszem vagyok az univerzumban. És most, talán először, nem bántam, hogy véges vagyok a végtelenben.
2012 a tanulás éve volt. A tanultak következménye pedig, hogy 2013 a megvalósítások éve lesz. Meghoztam egy nagyon fontos döntést. Csak azzal fogok foglalkozni az életben, ami igazán érdekel, ami előre visz. Régen fontolgattam ezt, és most már nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megtegyem :) És egyáltalán nem félek, hogy kudarcba fullad a tervem. Mert, ha így is lenne, annak is oka volna. Ez volt az én Caminom története. És, ahogy mondani szokás, semmi sem ért véget az út végén, hanem minden itt kezdődött el...
 ...és talán lesz folytatás is :)

Köszönöm mindenkinek, aki az Úton velem volt.

"Nem helyzetekben élsz, hanem útközben" (Márai Sándor)

 Amit írás közben hallgattam:

10.nap: Gonzar- Melide, avagy megkóstoltuk a világ legfinomabb polipját

Ennek a napnak a krónikája sem indulhat másképp, mint a többié: korán keltünk, azaz reggel 5-kor. Sajnos a szálláson nem volt lehetőség arra, hogy kávét ihassunk, erre a fontos "doppingra" a következő faluig várni kellett :)

Reggeli után azonban nekivágtunk az aznapi 32,5 km-nek. Még teljesen sötét volt, de már ekkor rengetek zarándok indult útnak, sokan a mi szállónkból. Ez azért volt jó, mert többen megvilágították az utat, és ezáltal jobban lehetett látni, de gondolom, ezt mindenki kikövetkeztette. A reggeli szakasz egy része út mellett ment, de a korai órákban ez nem annyira volt zavaró, egyrészt, mert nem volt hőség és tűző nap, másrészt pedig azért, mert a korai órákban még teljesen friss az ember (igen, reggel 6kor is lehet fitten gyalogolni a 10.napon :D).

Bevallom, hogy egész nap csak egy dolog járt az eszembe: ha megcsináljuk a betervezett szakaszt, akkor Melidében éjszakázunk, ahol a polip olyan híres, mint Szegeden a halászlé. És mivel én nagyon, de nagyon szeretem a polipot, igazán vágytam rá, hogy ezt is megkóstolhassam :)

Nem tudom, hogy miért, lehet, hogy tényleg a polip gondolata miatt, de valahogy elég könnyen megcsináltam a 32,5 km-t. Zenét hallgattam, ez is segített, és olyan gyorsan megérkeztünk Palas de Reibe, ahol a hosszabb tízórai szünetünket töltöttük, hogy el sem hittem, hogy már ott vagyunk. A könyvem szerint még egy falun át kellett (volna) mennünk, de ez a falu valahogy kimaradt, és már Palasban voltunk. Nem nagy eset ez a hely, de tudom, hogy akik nem mennek Melidébe, azok általában itt szállnak meg, vagy még 1-2 faluval mennek tovább. Kávézás és tízóraizás közben pedig ismét egy olyan családdal futottunk össze, akikkel már többször találkoztunk, de hát már sokszor mondtam és írtam, hogy a Camino egy nagy közösség, újra és újra találkozunk ismerős emberekkel.

Újult erőkkel, kicsit beállt izmokkal folytattuk utunkat. Már nem tudom, pontosan melyik kis falucskánál, de láttam egy annyira sántikáló lányt, hogy még ilyet nem láttam. Szegény egy fabottal próbált menni, de annyira lassú volt és annyira sántított, hogy nekem is fájt. De azért töretlenül haladt előre, csak persze sokkal lassabban, mint a többiek.

Melide ipari parkja jóval hamarabb kezdődik, mint a város. Általában nem szeretek gyártelepek közt gyalogolni, de most annyira örültem, hogy a város nevét látom a feliratokon... Tudtam, hogy a központ még messzebb van, de mégis jó volt a tudat, hogy már szinte ott vagyok.

Ééééés végre eljött a várva-várt pillanat!! Még mielőtt a szállásra értünk volna, utunkba került (és ez tényleg nem szándékosan történt, a sors akarta így) az egyik leghíresebb polipozó :))) Ugye mondanom sem kell, hogy úgy, ahogy voltunk - koszosan, büdösen- megálltunk ebédelni :D A polip mellé pedig természetesen Galiciában szinte kötelező egy jó pohár  Albariñót inni (isteni fehérbor). Pontosan olyan, nem, annál sokkal finomabb volt, mint amilyennek látszik.

Ebéd után átmentünk a szállásra. Egz jó zuhany és kisebb pihenő után pedig visszamentünk a zajos köspontba (Melide elég nagy város), és meglátogattuk a leghíresebb polipozót, a "Casa Ezequiel"-t, természetesen azért, hogy itt is megkóstoljuk a polipot. Személy szerint nekem jobban ízlett az ebédkor evett polip, de ez is isteni volt. A polip és az újabb pohár bor után pedig még egy cukrászdában is megálltunk :) Elmondhatom, hogy Melide minden elvárásomat felülmúlta, szívesen visszamennék ide (is).

Úgy mentem aludni, hogy, ha sikerült ez a 32,5 km, akkor másnap a 33 is menni fog. Aztán az a nap sokkal nehezebb volt, mint hittem, de ezt már akkor, aznap leírtam, így furcsa mód a blogban hátra kell menni, hogy időben előre haladjunk.

A végét pedig már ismeritek :)

9. nap: Barbadelo- Gonzar, élet Kim után :)

Ahogy sejteni lehet az előző bejegyzés után, nagyon fáradtak voltunk. Nem is annyira 5-kor reggel, hanem inkább később, az utolsó km-ek előtt/alatt.

Tehát kötőhártya gyulladással ébredtem, köntaktlencse helyett szemüvegben kellett gyalogolnom, ami akkor és azért baj, mert a gyulladásos szemnek kifejezetten árt a napfény, vagyis addig volt jó, míg köd volt, pára és nem fel nem kelt a nap. Télapó, a malagai és a madridi is akkor ébredt, amikor mi. Meg is beszéltük, hogy mennyire rossz volt az éjszaka, és, hogy Kimnek, Nordicnak és a hozzájuk hasonlóknak semmi keresnivalójuk a Caminon, és ha netán még egyszer összehozna velül a sors, inkább kint alszunk valahol, mert még az is jobb és pihentetőbb, mint az elmúlt éjszaka.

Az első kávéig nem kellett olyan sokat gyalogolni, aztán hamarosan elérkeztünk a 100.km-hez! Azaz, már csak 100 km távolságba voltunk Santiagotól. Pontosabban 103-104 km-re, mert a régi kilométerkövek már nem pontosak, hiszen maga a Camino is változik az évek során. Ezért a "hivatalos" kilométerkövekhet még 3-4 km-t hozzá kell mindig adnunk, de ettől függetlenül a 100.km mégis csak a 100.km! :D
Kár, hogy az emberek mániája lett, hogy a fontosabb kilométerköveket összefirkálják... Szegény 100.km elég csúnya emiatt, de mi azért nagyon örültünk, hogy már 100 km alatt leszünk, és már több mint a táv kétharmadán, azaz 208 km-en túlvagyunk :)

Portomarín előtt volt egy elég meredek lejtő, amire már korábban felhívták a figyelmem, de meg kell mondjam, semmi köze az El Acebo-i térdgyilkos lejtőhöz. Ezt simán meg lehetett tenni, pláne, hogy nekem már 2 botom is volt. Portomarinban megálltunk egy utolsó kávéra. Mindenképp tovább szerettünk volna menni Gonzarba, ami szintén egy aprócska kis település, nagyobb valószínűséggel lesz szállásunk, de ami mindennél fontosabb, hogy 8 km-re közelebb leszünk Melidehez, ahová a következő, 10. napon szerettünk volna eljutni. A Portomarin-Melide távolság 42 km, ezért nagyon fontos volt legyalogolni ebből a távból 8-at, így is maradt 32,5 a 10.napra, a könyvem szerint pedig egy 3-as erősségű szakaszról van szó.

Az utolsó 8 km viszont borzalmas volt... a legrosszabb 8 km-k közé tartozik számomra. Ekkorra már tűzött a nap, nagyon meleg volt, de ami a legrosszabb, hogy szinte végig az út mellett, minden árnyék nélkül kellett gyalogolni. És a 8 km alatt semmi, de semmi nem volt az út mellett. Se egy bár, se egy benzinkút, se egy ház... A vizem már majdnem teljesen elfogyott, már alig vonszoltam magam (mert mindemelett ne felejtsük el, hogy kb 3-3,5 órát aludtam az előző éjjel). Nagyon nehéz volt. Már nem tudtam, mi az, ami fáj... minden fájt. De végül csak megérkeztünk. Megint az motivált, hogy, ha már ezt a 8 km-t megcsinálom, másnap már nem kell, ennyivel kevesebb vár ránk.
Olyan jó volt megérkezni, lezuhanyozni, megebédelni.... aztán persze mosni kellett, meg 3-szor körbejártuk a falut, mert olyan kicsi, hogy még fáradtan is 3-szor körbe lehet járni :) Olyan eldugott helyen van, hogy a szálláson még térerő sem volt, internet meg aztán pláne sehol :D Viszonylag gyorsan megtelt ez a szálló is. Ez azért furcsa, mert nem "hivatalos" végállomás vagy megállóhely a Caminon. Valószínűsítettük, hogy, aki Gonzarba megszáll, az másnap szintén Melideig megy majd, ezért úgy döntöttünk, hogy először a Camino alatt másnapra telefonon foglalunk szállást biztos, ami biztos. Melide ugyan nagy, de nagyon-nagyon sok zarándok itt száll meg, aminek 2 oka is van: ez az a város, ahol az Északi út és a Francia út találkozik, állítólag Melidében lehet kapni Spanyolország legfinomabb polipját, amit mindenki meg akar kóstolni. Mi is, persze :)

Végre jól aludtunk, zavaró körülmények nélkül. El sem tudtam képzelni, hogy a másnapra betervezett 32,5, ill. a rákövetkező napra betervezett 33 km-t hogy fogjuk bírni, de bíztam benne, hogy egy jó alvás után ez is menni fog. És ez volt az utolsó éjszakánk egy ilyen parányi kis településen, mindenféle civilizáció nélkül :)

8.nap: Triacastela- Barbadelo, avagy Kim és Nordic drinkin´

A reggel megint ködösen indult szerencsére, mert ez azt jelentette, hogy 11-ig nem kell számolnunk a tűző nap okozta problémával. Még sötét volt, mikor elindultunk Triacastelából, az aznapi távunk nagyjából 23 km volt. A szakasz első része emelkedős, a második viszont lejtős...

Egyszerre elég sokan indultunk el a szállóból, de ahogy írtam, Galiciában már ez az általános jelenség. Az elénk terülő táj, a nyirkos, ködös, párás levegő, a harmatos pókhálók, a mágikus erdők látványa ismét elbűvölő volt, ez pedig mindig megkönnyíti a gyaloglást.

Szinte minden kanyarban megálltam volna, hogy készítsek egy fotót a mögöttem fekvő tájról, de úgy döntöttem, hogy inkább mentálisan rögzítem ezeket a pillanatokat, mert a fénykép úgysem tudja visszaadni a valóságot és azt a hangulatot, amit ott, akkor átéltem.

Triacastelából Sarriá felé két út is van: az egyik a "hivatalos", tehát, ami mindig is a Camino részét képezte, San Xil felé. A másik pedig egy IX.sz. kolostor felé, Samos településen keresztül. Mivel a San Xil felé vezető út kb 5-6 km-rel rövidebb, úgy döntöttünk, hogy erre megyünk, nem kerülünk a kolostor felé. Ahogy írtam, ez az út is lenyűgöző volt, bár jó
pár km-t meg kellett tennünk az első kávéig :) Szinte ugyanazokkal a zarándokokkal futottunk össze, hol mi előztük meg őket, hol ők előztek meg minket... de a közös pontok általában a reggeliző, tízóraizó bárok és kávézók voltak. Nem csak azért jó más zarándokkal találkozni, mert már szinte ismerjük egymást, egy nagy család vagyunk, hanem azért is, mert segít a tudat, hogy ők ugyanazon mennek keresztül, mint én: fáj a lábuk, talpuk, izomlázuk van, fáradtak, éhesek, kimerültek... mégis mindannyian folytatjuk. Ilyenkor egy-egy mosoly, egy kedves szó hatalmas ösztönzést jelent. Ezért, szinte önkéntelenül, de én is mindig, mindenkire mosolyogtam, mert ki tudja, talán ez egy picit segít nekik is, ahogy az ő mosolyuk segített rajtam...

Az utolsó km-eket megtenni mindig nehéz. Főleg, mert már sem köd nem volt, sem felhő, helyette meleg és napsütés. De semmiképp nem szerettünk volna Sarriában maradni, ami hivatalosan a 25. szakasz vége, mert itt mindig nagyon sokan vannak. Átmentünk a városon, pontosabban megittunk egy kávét (igen, megint), és útbaigazítást kértünk egy bácsitól. Az emberek általánosságban szeretik a zarándokokat, szívesen segítenek, hiszen nagyon sok kis település a mai napig a zarándokturizmusból él (a Középkor óta, nem egy újkori jelenségről van szó), a zarándokoknak köszönhetik, hogy fenn tudnak maradni a legelzártabb kis falvak is.
A bácsi felajánlotta, hogy elkísér bennünket, és megmutatja, merre kell mennünk. Közben pedig elpanaszolta, hogy mennyire nehéz az élet... A Camino alatt fokozottan tapasztaltam, hogy mennyire kiégtek, mennyire belefáradtak az emberek a válságba. Kiábrándító helyzetben vannak, boldogtalanok, fogalmuk sincs, mi lesz, lesz-e kiút, és, ha igen, még mekkora áldozatokkal fog járni...

Sarriá után még egy kisebb, de szerencsére erdős emelkedő várt ránk, majd végre megérkeztünk Barbadeloba. Az utolsó szabad helyeket sikerült lefoglalnunk a falu elején található, nagyon új és gyönyörű szállóban, amihez egy étterem, hatalmas kert és egy óriási terasz is tartozott. Nagyon örültünk, hogy ilyen szép helyen lehetünk a semmi közepén, mert Barbadelo is kb egy 50-100 fős település, ahol az emberek vagy gyalog, vagy tratkorral közlekednek. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk aznap éjjel...

Du.4 óra körül, amikor épp a délutáni alvás kellős közepén tartottunk volna, nagy hanggal, röhögéssel megérkezett Nordic drinkin. Természetesen ezt a nevet mi adtuk neki. Egy norvég, kb. 32-35 éves srác, akinek valószínűleg nem sikerült a Camino spirituális szellemét megragadnia, mert, miután ledobta a táskáját az ágyra, ami barátja, Kim foglalt neki a mi szobánkban, sajnos, tehát ezután az első dolga sz volt, hogy átmenjen a bárba, és igyon. Mindent, mindennel. Sörre bort, borra sört, konyakot, aztán megint elölről az egészet megismételte. Tegyük hozzá, hogy nem is zuhanyzott, tényleg az első és egyetlen dolga az volt, hogy átmenjen a bárba inni. A szobánkba még volt egy malagai és egy madridi srác, már előre tudtuk, hogy az éjszakánkat meg Kim (aki az ivásban tartott barátjával), Nordic és még egy barátjuk meg fogják keseríteni.
Mi már 10 körül mentünk aludni, mert baromira fáradtak voltunk, és tudtuk, hogy másnap megint 5-kor kelünk. Nordic-éknak se híre, se hamva nem volt... Éjfélig. Akkor érkeztek meg. Lármázva, röhögve, részegen, bűzösen (mert nem zuhanyzott, ráadásul már az alkohol bűze is messziről áradt belőle). Felkapcsolta a villanyt, amire persze mindenki felkelt, de ahelyett, hogy lekapcsolata volna, csak rácsodálkozott, hogy "Oouuu", és tovább nézte a fényt... ekkorra már annyira mérges voltam, hogy rákiabáltam, hogy kapcsolja már le a lámpát és csukja be az ajtót, mert megfagyunk. Ezután Kimmel és a 3.barátjukkal együtt végre lefeküdtek aludni. Kim részegségében azonnal kómába zuhant, de annyira horkolt (ráadásul az ágya az én ágyam mellett volt), hogy lehetetlen volt aludni tőle. Ekkor már hajnali 1 óra is elmúlt, dühömben felrobbantam volna, hiszen tisztában voltam vele, mennyire fáradt leszek másnap. Nordic sem tudott Kim horkolásától aludni. Először hangosan röhögött, aztán cuppogott, aztán csapkodta a matracot, aztán szólongatta Kimet, hogy keljen fel, aki persze nem ébredt fel, mert hulla részeg volt, sőt egyre inkább horkolt, a koncertbe pedig a 3.barátjuk is bekapcsolódott. Végül jött a legbrutálisabb megoldás Nordic részéről: fogta a kabátját és elkezdte csapkodni Kimet, de Kim erre sem ébredt fel! a csapkodás közben a kabát zippzárja nekicsapódott a fém ágykeretnek, de Kim nem reagált. Nordic belátta, hogy nem fogja tudni felkelteni. Kiment a teraszra cigizni, közben felkeltette Télapót (egy német bácsi, aki szintén a szobánkban volt elszállásolva), hogy adjon neki cukorkát a rossz szájízre. Mikor visszamászott az ágyába, leejtette a cukorkát, ami pattogva elgurult valahová, de már nem volt ereje lemenni és megkeresni... Mondanom sem kell, hogy ekkorra már annyira mérges voltam, hogy legszívesebben megpofoztam volna. Másnap aztán már csak röhögtünk az egészen, de akkor azon is elgondolkodtam, hogy jobb lenne felkelni és elindulni, mert aludni már nem lehetett.

Ráadásul másnap reggel kötőhártya gyulladással ébredtem, amit valszeg a pincérnőtől kaptam el (láttam, hogy valamit csöpögtet a szemébe, ill. a szeme nagyon-nagyon piros). Az enyém nem volt annyira piros, de kontaktlencsét nem használhattam, valamint a lehető leghamarabb patikát kellett találnom, hogy vegyek valamit a gyulladásra. Nordic-kal és Télapóval egyébként már korábban is találkoztunk. Nordic-kal legelőször Molinasecában, a folyóparton. Aztán Cacabelosban, ugyanitt találkoztunk Télapóval is, de akkor semmi gond nem volt velük. Télapóval most sem, meg később sem, amikor újra összefutottunk.

Most már ez az egész szituáció komikus, abszurd... magam előtt látom, ahogy Nordic a kabátjával csapkodja a horkoló Kimet :D Hát igen, ez volt a legrosszabb éjszaka a Camino alatt.

7.nap: O Cebreiro- Triacastela, a kérdésekre a válasz mindig egyszerű

Mivel O Cebreiro szinte 1500 m magasan fekszik, a reggel nagyon hűvös, szeles volt, meg persze Galiciában reggel 6-kor még bőven éjszakai sötét van, de mi már ekkor elindultunk Triacastela felé. A levegő nedves, párás volt, viszont a magasságra való tekintettel a felhők és a Galiciára oly jellemző köd, alattunk voltak. A felkelő nap narancssárga fénye pedig úgy világította meg a tejfehér felhőzetet, mintha egy hatalmas tejszínhabos torta lenne.

A nap fénye egy zarándok sziluettjét rajzolja körbe

Ekkor megint úgy éreztem, hogy szeretném az időt megállítani, és még legalább 1-2 órát itt eltölteni, mert már csak ezért megérte az összes fáradalmat és fájdalmat, amit addig a Camino alatt átéltem.
A napi távunk nem volt vészesen sok, 24 km választott el bennünket Triacastela városkától. A reggeli órák a ködnek, a párának és a hűvös levegőnek köszönhetően sokkal elviselhetőbbek voltak, mint napsütésben. Viszonylag gyorsan tudtunk haladni, egyáltalán nem éreztem annyira fárasztónak ezeket a reggeli első kilométereket, mint Castillában, ahol már 9-kor tűzött a nap.

Ráadásul ettől a naptól kezdve már két bottal gyalogoltam. Tudtam, hogy O Cebreiroból lefelé fog kelleni mennünk, ezért is tartottam fontosnak, hogy még egy botot beszerezzek. A könyv szerint persze nem volt ez olyan vészes ereszkedés, olyan meredek és hosszú, mint az a bizonyos térdgyilkos, de én ekkorra már minden lejtőtől tartottam.

Mikor eloszlott a pára és a köd, ez nagyjából 10-11 óra magasságában volt, megint tűzött a nap, kezdett egyre melegebb lenni. Szerencsére Galiciában nagyon sok az erdő, sok az árnyék, ami hatalmas megkönnyebbülés a zarándok számára. Már Triacastela közelében jártunk, amikor a szakasz legdurvább ereszkedőjéhez értünk. Kicsit emlékeztetett az El Acebo-i brutális ereszkedőre, ez is köves, elég meredek ösvény volt, néhol szélesebb, néhol keskenyebb, árnyék viszont szinte sehol. A  két bot segítségével elég jól tudtam haladni, bár lefelé általában egy csomóan leelőztek (sokan botok nélkül), de aztán a lemaradásom mindig behoztam, mert felfelé és egyenes részeken nem okozott gondot a tempós gyaloglás :)

Lefelé tartottunk tehát, a sok-sok apró kő miatt azonban a cipőmbe egy csomó kavics került, ezért meg kellett állnom a legközelebbi kanyarnál, hogy kivegyem őket, nehogy vízhólyagos legyen a lábam, meg egyébként is tök kényelmetlen. Szóval a legközelebbi kanyarnál megálltam. Egy kislány üldögélt egy műanyag asztalka mögött, az asztalkán pedig saját készítésű karkötői hevertek, amit 2 euroért árult a zarándokoknak. Mindenkinek kínálta a portékáját: "Szeretne egy karkötőt? én csináltam". Mondtam neki, hogy egy zarándoknak picit sok a 2 euro, mert minden cent számít, amire csak annyit mondott, hogy, de hát ezt ő csinálta. Leültem a földre, hogy kivegyem a kavicsokat a cipőmből, és nem állhattam meg, hogy ne kezdjek el beszélgetni  a lánykával. Mint kiderült, minden áldott nap kiül a fa alá a kis asztalkájával, hogy eladja a karkötőket. Önkéntelenül a következő kérdést tettem fel: "És hogy bírod itt egész nap?" (mert hozzá kell tennem, hogy a semmi közepén, pontosabban egy durva lejtő közepén voltunk, ahol csak egy tanya volt traktorral, Triacastelatól 3,5 km-re). Erre a hülye kérdésemre, mert utólag belátom, hogy ostoba kérdés volt, de ezt ekkor még nem érthettem, nagy bölcsen a következőt válaszolta, miközben furcsán nézett rám a kérdés miatt: "Én itt lakom." Igen, ennyi,  ilyen egyszerű a válasz. És arra kellett rádöbbennem, hogy valójában minden kérdésre sokkal, de sokkal egyszerűbb válaszolni, mint azt hinnénk. Csak az a baj, hogy szeretjük túlbonyolítani a válaszokat, körbe-körbejárjuk a témát és a problémát, okoskodunk, filozofálunk, holott a válasz ott rejlik a legegyszerűbb megoldásban. Szeretjük azt gondolni, hogy minden túl komplikált, közben ez egyáltalán nem így van, szerintem inkább a saját tétlenségünk igazolására használjuk ezt fel, mint egyféle kifogást. Ez volt az egyik legfontosabb tanúlság, amit az út során levontam.

3,5 km után, és egy újabb lejtő után végre megérkeztünk Triacastelába, ami sokkal kisebb volt (nagyjából 2 utca), mint gondoltam. Találtunk szállást, ebédeltünk, ahol összeakadtunk Ciddel, a Camino egy újabb alakjával, aki üvegből jól meghúzta az ebédhez kért borunkat, politizáltunk, aztán vettünk egy tubus csodakrémet, vagyis Radio salyl-t a térdemre, végül pedig nyugovóra tértünk a szálláson, ahol ott volt az a kóreai csapat, akikkel utána még sokszor összefutottunk, de ezt sem tudhattuk előre :) Ééés, ki ne hagyjam, hogy a szállás tulajdonosa egy picit alkesz volt, bárról bárra járta Triacastela összes (azaz 2) utcáját. :) De ez így volt jó.

6.nap: Vega de Valcarce- O Cebreiro, avagy a fordulópont

(Ez most visszaugrás időben. Bizonyára hűséges olvasóim emlékeznek, hogy pár nap kimaradt, mert vagy nem volt internet, vagy nem volt erőm internetet keresni- de általában inkább ez előbbi volt az érvényes).

Az 5.nap leírását azzal fejeztem be, hogy szerettünk volna minél közelebb kerülni "A hegyhez", hogy másnap még a nagy hőség előtt megcsinálhassuk a 800 m-es szintkülönbséget. Szádnékosan nem terveztünk erre a napra sok km-t, mindösszesen 12 km választott el minket O Cebreirotól, úgy döntöttünk, hogy ott maradunk, nem indulunk el lefele. Utólagosan azt kell mondanom, helyes döntés volt.

Mielőtt még bármi is történt volna a térdemmel azon a bizonyos térdgyilkos szakaszon, mindigis tudtam, hogy sokkal jobban és könnyebben megyek felfelé, mint lefelé. Viszont miután a 3.napon lesérültem, és a könyvem szerint ez az O Cebreiro-s szakasz 3-as erősségű (ez a legnehezebb besorolást jelenti), nem voltam biztos benne, hogy olyan simán menni fog.

Korán keltünk szokásosan, és elindultunk a hegy felé, ami egyben azt is jelentette, hogy elhagyjuk Castilla y Leónt, és végre-valahára megérkezünk Galiciába. Lelkileg nagy szükségem volt már erre a tudatra. Mindenki mondta, hogy megérkezni Galiciába olyan, mint a mesékben, és be kell valljam, tényleg olyan volt! Bár már az utolsó kasztíliai falvak is igazából inkább galíciaiak, de amikor az ember felér a határhoz vezető hegy tetejére, meglátja a felhőkbe burkolózó csúcsokat, a békésen legelésző teheneket, akkor azt gondolja, hogy már csak ezért megérte megcsinálni ezt az egészet. Ekkor még nem tudhattam, milyen érzés lesz megérkezni Santiagoba, de a természet által elém varázsolt látvány lenyűgöző volt, és mindenért kárpótolt. Erdős emelkedőkön mentünk át, ami olyan volt, mint a "Faun labirintusa" c. filmben látható erdők. Olyan, mint egy elvarázsolt, mágikus tündérvilág... csupa zöld, de a zöld legkülönfélébb árnyalatai, picit ködös, párás levegő, ami méginkább mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak.
Nem mondom, hogy nem volt nehéz felmenni, de úgy gondolom, hogy ehhez a szakaszhoz inkább kondi kell, nem pedig térd :) Beigazolódott, hogy sokkal jobban megy a felfelé, mint a lefelé, nem beszélve arról, hogy mindezt a fantasztikus környezet is megkönnyítette.

Végre előttünk volt a Galiciát beharangozó kőtábla, még utoljára összefutottunk kedves gallego barátunkkal, aki a lábujján keletkezett csontrepedés következtében hátizsák nélkül folytatta útját (ezért sokkal gyorsabban ment, mint mi a pakkokkal terhelve). Még utoljára ellátott pár bölcsességgel, bár ekkor még nem tudhattuk, hogy Santiago felé egy fára akasztva majd találunk tőle egy üzenetet.

Igaz az, hogy Galiciához és Santiagohoz közeledve egyre több a "zarándok". Azért írom idézőjelesen, mert nagyon sokan csak azért csinálják a Camino utolsó 100 km-t, hogy megkapják a Compostelát. Sokan nem is hátizsákkal, hanem csak lightosan, max. kis vizet visznek magukkal, a többit 5 euroért átvitetik egyik célállomásról a másikra. Persze, így is lehet, de nem ez az autentikus szerintem. Mindenesetre megérkezésünk Galiciába tökéletesre sikeredett, hiszen alig futottunk össze más zarándokkal. Csak mi voltunk, a hegy, a legelő tehenek és a felhők...

Megérkeztünk O Cebreiroba, ami az első falucska Galiciában (mármint, a francia Camino alatt). Nagyon kis takaros település, tipikus épitkezéssel: kőházak, kőutcák... és természetesen a legutolsó lakos is igyekszik kiaknázni a zarándokturizmust, de ezt nem feltétlenül rossz értelemben írom. Finom polipot ettünk, ittunk mellé egy kis orujot (kb. olyan, mint a pálinka, van gyógynövényes, kávés és sima), aztán úgy gondoltuk, hogy megtekitjük a templomot és a misét. Ezek a misék azért voltak különlegesebbek számomra, mint a santiagoi mise, mert itt tényleg csak zarándokok voltak, nem volt gyakorlatilag "egyéb" turista, aki nem azért jött volna, hogy részt vegyen a misén. A templomban szinte minden nyelven volt Biblia, magyarul is!! Valaki magyar hagyta ott, mert volt benne magyarul egy mondat. Ezekiel könyvénél volt kinyitva, a 43. fejezetnél, és én ezeket a "véletlenül" dolgokat nagyon becsben tartom, mert mindig úgy gondolom, hogy az üzenetet vennem kell...
A mise alatt pedig kit láttunk meg? Képzeljétek, a Cacabelosban megismert (pontosabban már a keresztnél találkoztunk), kb 75-80 éves bácsikát!! ezek szerint ő si felért a hegyre, de hogy hogy csinálta, elképzelni sem tudom, hiszen, mint írtam, elég jó kondiba kell lenni, hogy ezt a 3-as erősségű szakaszt megcsináljuk. De ő mégis megcsinálta!! Ennyit jelent, ha valaki mentálisan képes legyőzni a fizikális állapotát...

Délután egy tök jót aldudtam, ami szinte teljes mértékben regenerálta a térdem- Bár gondolom, az is sokat jelentett, hogy aznap csak 12 km-t gyalogoltunk. Még tettünk egy-két-há kört a faluban (elég kis település, ahogy mondtam), vettem magamnak egy másik botot, hogy könnyebb legyen a továbbiakban a gyaloglás (ez be is igazolódott: sokkal könnyebb 2 bottal gyalogolni, mitn 1-el), és aztábn végül 1-1 újabb kör orujo után aludni mentünk, mert másnap egy újabb ereszkedés várt ránk, de szerencsére ez alkalommal nem olyan durva, mint az a bizonyos a 3.napon :)

1Aztán elvitt a kelet felé néző kapuhoz. 2És lám, Izrael Istenének dicsősége bevonult kelet felől. Hangja olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, és fönségétől tündöklött a föld. 3A jelenés, amit láttam, hasonló volt ahhoz, amelyet akkor láttam, amikor eljött, hogy elpusztítsa a várost, mint az a jelenés, amelyet a Kebár folyónál láttam, és arcra borultam. 4Az Úr dicsősége bevonult a templomba a kapun át, amely keletre nézett. 5Ekkor a lélek fölemelt, bevitt a belső udvarba, és lám, a templomot betöltötte az Úr dicsősége. 6És hallottam, hogy valaki a templomból beszélt hozzám, és a férfiú még mellettem állt. 7Így szólt hozzám: "Emberfia, ez az én trónom helye, lábam nyomának helye, ahol Izrael fiai között akarok lakni örökké. Nem fogja többé megszentségteleníteni Izrael háza, sem ők, sem királyaik szent nevemet paráznaságukkal, királyaik holttestével, 8mint amikor küszöbüket az én küszöböm mellé, oszlopaikat az én oszlopaim mellé építették, úgyhogy csak egy fal volt köztem és köztük. Meggyalázták szent nevemet iszonyatos tetteikkel, ezért is semmisítettem meg őket haragomban. 9Most majd távol tartják tőlem paráznaságukat és királyaik holttestét, én meg közöttük lakom mindörökké. 10Te pedig, emberfia, írd le Izrael házának a templomot, hogy szégyelljék magukat iszonyatos tetteik miatt. Mérjék meg az épületet, 11és ha szégyellik magukat azokért, amiket tettek, mutasd meg nekik a templomot és berendezését, kijáratait és bejáratait és egész fekvését, ismertesd meg velük egész rendjét és törvényét, és írd le ezeket a szemük láttára, hogy ezeket a törvényeket és rendelkezéseket mind figyelembe vegyék és megtartsák. 12Ez a templom törvénye: a hegy tetején az egész terület, amely körülötte van, igen szent terület."

13.nap Santiago- Finisterre- ahol az út elfogyott ...

Minél több időt töltöttünk el Santiagoban, annál inkább úgy éreztem (bármennyire furcsa is ez), hogy sajnálom, hogy vége, és, hogy még mennék tovább 1-2 nap pihenő után.

Este 9-ig a városban voltunk, csak utána mentünk vissza a szállásra, ahol végre addig aludtunk, ameddig akartunk- ez már kellett, ez tény. Időhiány miatt (és tényleg időhiány, nem kedvhiány, mert legszívesebben gyalogoltam volna még) a 13.napon buszra szálltunk, és elutaztunk Finisterréba (vagy Fisterra gallegoul, magyarul pedig a világ vége).

Igazából ez Spanyolország legnyugatibb pontja, és nagyon sok zarándok (már a Középkorban is) meghosszabbította a zarándoklatát egészen idáig. Még előtte pedig már a kelták es a druidák is vallási szertartásokat hajtottak végre ezen a helyen. Mindezt tudtam, de a valóság felülírt minden elképzelésemet. Tényleg van ott valami megfoghatatlan és leírhatatlan. Lehet ezt a valamit mágikusnak, misztikusnak vagy isteninek nevezni, csak azt tudom javasolni, hogy aki teheti, látogasson el ide.

A Fisterra-fok valójában egy sziklás hegy, ahol van egy világítótorony, a szikla falát az Atlanti-óceán mossa. A legszebb, ha naplementekor megyünk oda (mi ezt tettük), leülünk a sziklára, és hagyjuk, hogy a tekintetünk elvesszen a napfény és az óceán találkozásában. Az óceán olyan, mint a bársony, a nap pedig... hát, valami fantasztikus. Hálás vagyok, hogy ezt átélhettem. És, ahogy eltűnik a nap a horizonton, a semmibe... ekkor tényleg rádöbben az ember, hogy milyen ici-pici ebben a hatalmas és tökéletes univerzumban, és mennyire szerencsés, hogy ennek a tökéletes rendszernek a részét képezheti...

Most úgy érzem, még a határon vagyok: a valóság és a Camino között. Egyre jobban sajnálom, hogy vége, de másrészt minden élményt és emléket megpróbálok beleépíteni az életembe. Az a meggyőződésem, hogy időnként adnunk kellene saját magunknak 1-1 évet, amikor kiszakadunk a "rendszerből", visszatérünk olyan közel a természethez, ahogy csak lehet, elhagyjuk a civilizáció problémáit, a munkát, a közlekedést és a stresszt, és magunkkal vagyunk. Nagyon furcsa, de a Camino előtt nem tudom, mikor volt utoljára időm és lehetőségem arra, hogy gondolkodjak. Ez alatt azt értem, hogy ne a napi problémákon törjem a fejem, hanem hagyom, hogy ellepjenek azok a gondolatok, amit a környezetem ébreszt bennem.

Láttam sok-sok elhagyatott, elzárt kis falut, nagyon egyszerű embereket, akik nagyjából úgy élnek, mint a XX.század elején (persze ez némi túlzás, mert nyilván van tévéjük, telefonuk, autójuk, de a napi harapnivalót azzal keresik, amivel az őseik 100 évvel ezelőtt). Ezek az emberek nagyon kemény munkát végéznek, lehet, hogy még életükben nem voltak a fővárosban, de valószínűleg sokkal jobban élnek, mint sokan közülünk, akik a globalizáció és a rendszer rabjai vagyunk. Arra a követekeztetésre jutottam, hogy a rendszerből csak akkor szabadulhatunk, ha kipróbálunk valami teljesen mást, mint pl. a Camino, de legalábbis megpróbálunk huzamosabb időre elvonulni.

Sok olyan emberrel találkoztunk az út során, akik a korábbi életükkel teljesen szakítottak a Camino után. Ha emlékeztek, írtam, hogy Astorga előtt (2.nap), a semmi közepén van egy pajtából kialakított pihenő, amit egy bizonyos David tart fent. Mint kiderült, korábban Barcelonában dolgozott, egy jólmenő építkezési vállalkozása volt, felesége és gyerekei. Csakhogy a pénzét kokainra költötte, elég komolyan függő lett, emiatt pedig elvált tőle a felesége és vitte magával a gyerekeket is, persze. David rádöbbent, hogy ez nem mehet tovább így, megcsinálta a Caminot, aminek a végén elhatározta, hogy teljesen szakít az előző életével. Ekkor költözött ebbe az istállóba, amiből egy elég hangulatos kis kuckót alakított ki. Azóta itt él, egyedül, néha egy-egy zarándok csatlakozi hozzá és segít neki, de alapvetően boldog. A kis bárpult oldalára pedig a következő felirat van festve: "Semmi sem lehetetlen. Semmi sem az, aminek látszik."
Félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy ilyen radikális dolgot kell tennünk... csak azt gondolom, hogy el kell tudni szakadni a "rendes" világtól és a "rendes" életünktől.

Furcsa most megint visszacsöppeni lassacskán a normális kerékvágásba.A lábam már nem fáj, egy-egy apróbb sérülés nyomát még látni, de ami belül változott, az most már végig így marad.

12. nap Pedrouzo- SANTIAGO!!!!! avagy ennyi volt?

Tegnap a 33 legyalogolt km utan azt gondoltam, hogy ez a mai 20 mar semmiseg lesz. Igy is ereztem ma reggel kb az elso 8 km alatt. Aztan mar nagyon vartam, hogy vegre legalabb a latohataron tunjon mar fel a varos.

Az ut ide Santiagoba egyebkent nem nagyon szep. Az eleje meg jo, mert erdokon keresztul vezet, de aztan sajnos pontosan a repter mellett megy el. Ez durvan raebreszti a zarandokot arra, hogy bizony hamarosan visszacsoppen a civilizacioba. ATmentunk Lavacolla falucskan, ahol a kozepkorban a zarandokok megmosdottak, hogy picit tisztabban jaruljanak Szent Jakab ele :) Aztan felmentunk a Monte de Gozo kilatohoz, innen lehet eloszor meglatni a tavolban magasodo Katedralis tornyait. Sajnos ez a hely egyaltalan nincs jol feltuntetve, en csak azert tudtam, hogy ott van, ahol van, mert oktoberben feljottunk ide a gyerekekkel. Bar felhos volt az eg (tegnap este egy eleg komoly vihar volt, nagy villamcsapasokkal, dorgessel), latni lehetett a Katedralist, csak az volt szamomra furcsa, hogy egyaltalan semmilyen felemelo erzest nem ereztem, hogy lathatom... Picit megpihentunk, aztan kezdtuk keresni az utat lefele, ami a varosba visz. Na, hat ez meg egyaltalan sehogy sincs ott kijelolve. Az ut mellett jottunk be vegul, tehat ez a "megerkezes" minden volt, csak nem euforikus. A cuccokat lepakoltuk a szallon, hogy mar ne kelljen a Katedralisig cipelni, atvettuk a ciponket, mert a labunk mar nagyon-nagyonb fajt, es megkezdtuk az utolso 3 kmt a kozpontig. Az utcak csak kanyarodtak, mi meg csak mentunk es mentunk, minden sarkon mar a Katedralist vltem felfedezni, holott tudtam, hogy meg nem lehet az.

Es akkor vegre valahara, 12 hosszu nap utan ott voltam a Katedralis elott!!!!!!!!! az utolso 20 m-t futottam es ugraltam :) annyira jo volt, mintha valami hatalmas dolgot hajtottam volna vegre! Sikerult a deli misere is bemennunk, 11:45-re erkeztunk meg ugyanis. A mise jo volt, helyunk mar csak a foldon volt, es bizony leultunk, mert mar annyira faradtak voltunk (vagyunk), hogy nem birtunk allni. Az nem tetszett, hogy kozben a turistak (nem zarandokok) jarkaltak es fotoztak, nem volt meghitt a mise hangulata, de hat ez van. Nem memntunk rogton megolelni az apostolt, mert hatalams volt  a sor. Inkabb kivaltottuk az okleveleket, nagyon szep, latinul deklinaltak a keresztnevem :D
Ebed utan visszamentunk a Katedralisba es atoleltuk a Szentet, ahogy kell. Kertem is, persze. Nem tudom, hogy el szabad-e arulni, hogy mit... de feluletesen megteszem. 2 embernek kivantam nagyon jo egeszseget.

Picit pihentunk a Katedralis elott, ez alatt azt kell erteni, hogy lefekudtunk a teren, ahogy a tobbi zarandok, es csak neztunk ki a fejunkbol. Meg mindig furcsa elhinnem, hogy holnap nem kell 5kor kelnem es gyalogolnom. Furcsa, hianyozni fog egy picit :)

Holnap atutazunk Finisterrebe, ahova most nem gyalog megyek, de biztos vagyok benne, hogy eljon ennek is az ideje. Holnap tehat neplemente a "vilag vegen" :)

11.nap: Melide- Pedrouzo, es mar csak 20 km Santiagoig

Ahelyett, hogy most hirtelen megprobalnek minden egyes napot gyorsan leblogolni, ugy dontottem, hogy leirom a mai napot, mert ma van az utolso elotti nap: holnap megerkezunk Santiagoba!

Termeszetesen utolsagosan leirom majd reszletesen az osszes fuggoben levo napot, az O Cebreioro-i nagy fordulatot, meg, hogy kikkel talalkoztunk, mi jart a fejemben, stb.

De akkor jojjon a mai nap. 33 km-t tettunk meg, es mivel tegnap is kb szinte ekkora tavon gyalogoltunk, a mai nap mar nagyon nehez volt neha. Iszonyatosan fajt a jobb talpam kulso resze (minden nap ujabb es ujabb fajdalmakat tapasztalok magamon :D bar, ez a talpam mar faj egy ideje), az utolso 3 km-t megtenni tenyleg nagyon nehez volt most is. Amire gondoltam az a holnap. Nem hiszem el, hogy ennyi ido utan holnap vegre megerkezunk! Egy reszrol nagyon varom, hogy milyen lesz, sokszor elkepzeltem utkozben... persze, aztan a valosag biztosan masmilyen lesz. Masreszt sajnalom, hogy vege. Nagyon jo volt, minden fajdalom ellenere, ugy erzem, hogy ezt en meg meg fogom ismetelni.
Szoval most ez a ket erzes kavarog bennem: nagyon varom, hogy ott legyek a Katedralis elott, de picit szomoru is vagyok, hogy ennyi volt, vege. A lelkem melyen persze tudom, hogy bar fizikailag vege lesz az utnak, de most kezdodik csak el (pontosabban folytatodik) a belso ut.

Ezen a mai szakaszon volt egy kis emlekmu, amit annak az zarandoknak az emlekere allitottak, aki 1993-ban a Camino kozben halt meg. Meg aztan egy masik egy nonek az emlekere, aki Santiagoban halt meg, miutan befejezte a 2. Caminojat...

Egyebkent biztosan sokaig fog meg tartani, hogy minden konkluziot levonjak az utbol, de van egy dolog, amire mar most radobbentem. Ez pedig a kovetkezo: minden kerdesre a valasz sokkal egyszerubb, mint gondolnank. (majd leirom, hogy minek kapcsan jottem erre ra...).

Holnap 20 km es Santiago.... hat, tenyleg nem hiszem el, hogy ilyen kozel vagyok... Nagy ut volt.

5.nap Cacabelos-Vega de Valcarce- a melypont

Megint sajnos nincs idom sokat irni, es behozni a lemaradasom. Az 5.nappal kapcsolatban csak annyiit irok, hogy ez volt az abszolut lelki melypont, legalabbis volt 4 km, ami vegtelennek tunt. Az ut az autopalya mellett ment, nagyon meleg volt, unalmas, monoton, meg a zene sem segitett sokat. Azt mondtak, hogy mar csak 2-3 km a kovetkezo falu, ami lehet, annyi volt, de nekem 100-nak tunt...
Fontos volt minel kozelebb megszallni O cebreiorohoz, mert ez egy 1400 m magas hegy, eleg faraszto, 11 km-es emelkedovel, es szerettuk volna kora reggel letudni ezt a tavot. Igy valahogy nagy erot vettem magamon, es lekuzdottem a faradtsagot, de ez akkor inkabb mentalis faradtsag volt, nem annyira fizikai.

Vega de Valcare egyebkent egy nagyon kis helyes falu, van egy jeghideg folyocskaja, ami megint csodakat muvelt a terdemmel :)
Es ez volt az utolso ejszakank Castilla y Leonban, mert masnap vegre valahara megerkeztunk Galiciaba.... folyt.kov. a 6.nap kronikajaval holnap.

4.nap- Molinaseca-Cacabelos

Ahogy irtam, a 3.nap este, miutan megtettunk 37 km-t, nem ugy nezett ki a terdem, hogy masnap legyalogoljak ujabb killometereket. De mar ekkor eldontottem, hogy folytatni fogom :)

Azt viszont tegnap kihagytam, hogy Molinaseca elott tallakoztunk egy bilbaoi sraccal, aki a kutyajaval csinalta a Caminot. Azert irom mult idoben, mert kenytelen volt feladni a kutya miatt. Szegeny allat nagyon szenvedett a meleg miatt, teljesen kifaradt, ezert a srac ugy dontott, hogy hazamennek. Egyebkent nagyon szimpi volt, sajnalom, hogy nem tudtak folytatni. BArki, akivel eddig beszeltunk, es megtette ezt a bizonyos terdgyilkos szakaszt, azt mondta, hogy ez volt alegdurvabb, sot, akik mar ismerik az egesz Caminot, szerintuk is ez a legnehezebb. Magyaran, ugy nez ki, hogy a nehezen mar tulvagyunk. Remelem, ez igaz....

Folytatom ott, hogy 4.nap felkeltem :) A 3.nap ota minden reggelem a kov.modon zajlik: ebreszto reggel 5-kor (azert muszaj ilyen koran kelni, hogy a legnagyobb hosegben ne kelljen gyalogolni). Kb. 30 percet vesz igenybe a "szepitkezes", ami abbol all, hogy bekenem+megmaszirozom a terdem Radio Salillal (ez az a bizonyos sp.krem, amit a terdemre vettem). Compeeddel bekenem a labfejem, labujjaim, hogy ne legyen vizholyagom (ez eddig csodasan bevalt, mert egyikunknek sincs vizholyagja). Este pedig koromvirag kremet hasznalunk, ez is nagyon jol hasznal. Ezt kovetoen leragasztom sebtapasszal a butykeim, hogy a cipo ne nyomja nagyon. Eleg jol mukodik ez a dolog is, bar a butykom azert erzekeny nyomasra. Vegul pedig felhuzom es beigazitom a terdvedoket :) A legutolso lepes pedig a reggeli bemelegites, hogy ne huzodjon meg tovabbi izmom, ill. jo arra is, hogy az izomlazat elkeruljuk.

Visszaterek a 4.naphoz. Elmeletileg ez a szakasz 1-es erossegu, azaz a legkonnyebb besorolast kapta a konyvem szerint. Nos, es aznap reggel, amikor meglattam egy kisebb lejtot, lepcsot vagy  emelkedot, sirni tudtam volna, de komolyan. Nagyon lassan haladtunk, annyira, hogy amikor Ponferradaban a varoson belul lepcson kellett lemenni, tobb oreg bacsi es neni valosaggal elsprintelt mellettem. Csak ugy tudtam lejonni, hogy rezsutosan, kozben pedig a botra tamaszkodtam. Meglattam magam valamelyik kirakatban, es annyira komikus volt ez a szituacio, hogy sajat magamon rohogve jottem le tovabb. Egyebkent minden napnak megvan a maga fenypontja, de ugyanigy a pokla is. Csodalatos modon (pontosabban, ahogy az izuletek bemelegedtek), egyre konnyebb volt gyalogolnom, kozben zenet hallgattam, ami szinten segit, mondhatni, nagyjabol elmult a fajdalom a terdemben. Sajnos azonban az egesz szakasz aszfalton es tuzo napon huzodik, igy mire a 23 km tajan jartunk, mar annyira elegem volt az egeszbol, hogy tobbszor megkerdeztem magamtol, hogy normalis vagyok-e, hogy ezt csinalom, meg, hogy minek csinalom, miert kell nekem itt a tuzo napon, fajos terddel, hulla faradtan gyalogolnom... Az utolso 3 km valosaggal szenvedes volt.Azt hittem, hogy nem fogok beerni.... Aztan egy kis erdos teruleten osszefutottunk egy emberrel, akinek ott az erdo kellos kozeben, egy kellemes kis arnyekban volt egy standja. A zarandokoknak kinalt dinnyet, vizet, ilyesmi... Allitolag 14-szer megcsinalta a Caminot. Kerdezte, hogy hogy vagyunk. Mondom, nezz a terdemre, mindketton terdmerevito, mar 20 km-t legyalogoltam, hulla vagyok, tok nehez ez az egesz... Erre azt mondta (es igaza volt), hogy senki se mondta, hogy a Caminot konnyu megcsinalni, mert olyan, mint az elet: nehez. Egyebkent azt kell megallapitanom, hogy altalaban olyan emberekkel akadtunk eddig ossze, akik nem eloszor csinaljak a Caminot. Valami olyan ez, hogy, ha egyszer elkezded, nem tudom abbahagyni, es mostanaban mar en is kezdek igy erezni. Persze, meg messze a vege, de szeretnem majd ujra megcsinalni.

Vlahogy lenyomtuk az utolso par km-t is, mire vegre megerkeztunk Cacabelosba. A szallon megismerkedtunk par emberrel: egy galiciai sraccal, meg Albertoval. A galiciairol annyit, hogy egy kicsit orult, de most nem reszletezem, hogy miert :) Sokat nevettunk aznap este, es ez mindig jo :)
Tovabba, a szallason volt az az oreg bacsika (kb 75 eves), akit meg par napja a keresztnel lattunk fent. Szegenyke alig docog, egyedul csinalja a Caminot, de megy, es nem adja fel o sem. A keresztnel en komolyan azt gondoltam, hogy elajul, mert annyira meleg volt, es szinte tantorgott szegenyke. De ezek szerint megiscsak sikerult neki lejonni a brutalis terdgyilkos lejton. Van egy oreg nenike is, aki szinten kb 75 eves. Eloszor azt hittem, hogy hajlektalan, mert egy kareval jarkal (pontosabban valami olyasmi,mint egy jarokeret, csak gurul). Kiderult, hogy o is zarandok! :O Es, hogy mar legyalogolta a Roma-Jeruzsalem utat... haaaat, na ilyenkor van az, hogy hisztisnek es kenyesnek erzem magam, hogy 27 evesen nem tudok napi 30 km-t megtenni.

Delutan meg lementunk a folyohoz (mert hal Istennek itt is van egy hideg folyocska), es a terdem lehutottem benne. Ez mindig annyira frissito, sokkal jobban vagyok utana.
Ennek a napnak az volt a tanulsaga, hogy mindenkinek faj valamilye, es bele kell torodni, hogy amig gyalogolni fogunk, addig ez a fajdalom velunk marad. Es igaz, hogy faj, de ez az, ami nemesit (legalabbis remelem).

3.nap-Santa Catalina-Molimaseca- avagy a brutalis terdgyilkos

...Pedig a regrel nagyon jol indult. Meg visszaterve a poloskakhoz, bizony bebizonyosodott, hogy a masik szallason tenyleg voltak, allitolag mar egy hete!!! Szoval szerencsere megusztuk a poloskakat, de ejjel nagyon rosszul aludtam, allandoan felebredtem, es amikor a poloskakra gonmdoltam, mindenem viszketett.
Regel koran elindultunk, mert a cel az volt, hogy probaljunk meg hozni a lemaradason. Volt egy unalmasabb, orszagut menti szakasz, de aztan jott az erdo, ami gyonyoru volt. Ismet felteem agamnak a kerdest, hogy ki vagyok, a valaszom pedig valtozot: a termeszet resze vagyok. Persze, ez nem tunmik  nagy dolognak, mert ezt minmdenki tudja, de enek a felismerese igenis nagy dolog. Latni a tobbszaz eves fakat, a gyokereiket, az erintelen termeszetet es tudni, hogy en is a reszese vagyok ennek a csodanak...
Ezutan kezdodott az emelkedo. Kb 750 m-es szintkulonbseget kellett megtennunk, hogy feljussunk Cruz de Fierro-hoz, ami a Camino legmagasab pontja, 1500 m magasan van, es it talalhato egy kereszt, ahova a zarandokok a sajat hazajukbol hozot kovet helyezik le. Ekkor mar iszonyatosan tuzot a nap, semmi arnyek, felho, menedek nem volt, pedig meg csak f.11 volt reggel. Meghato pillanat volt megpillantani a keresztet 20 km gyaloglas utan... Leraktam a kovem, picit megpihentunk, es elkezdtuk az ereszkedest 600 m-re.
Na ez BRUTALIS volt. Semmi arnyek, szarazsag, egy kis elhagyatott osveny. 8 km-en keresztul nem volt SEMMI! se egy ember, se egy falu, se egy auto, elvetve par bringas zarandok. Az osveny iszonyatosan meredek, koves, csuszkaltunk jobbra-balra... szornyu volt. Belegondoltyam, hogy ha itt valami tortenik, nbem tudom, hogy lehetne a kulvilagal kapcsolatot teremteni, mert itt a mobilok se menek vm jol. Es vanak, akik ezt egyedul csinaljak vegig... bator emberek.

Vegre, nagy nehezen, fajos terddel lejutottunk El ACebo-ba. Ekkotr ugy ereztuk, hogy nbem megyunk tovab, ott alszunk. Csakhogy jott egy holgy, aki azt mondta, hogy a hatralevo, allitolag 8km MolinaSECAIG NEM OLYAN VESZES, ES MEG CSAK DU.2 ORA VAN, menjunk tovabb. Ebed utan ugy dontottunk (utolag elismerem, hogy valszeg nem volt eletem legjobb dontese, de hat most mar mindegy), hogy folytatjuk az uta, de most mar az orszaguton, mert allitolag a hagyomanyos foldut eleg gazos ott is. Az aszfalt a nagy hosegben megolvadt, a botom beleragadt, a cipom is, tovabbra is 0 arnyek es menedek, kb 37 fok, tuzo nap, es ekkorra mar nagyon fajt a terdem. De nem volt mit teni, ha mar elindultunk, nincs visszaut... Ami motivalt az az volt, hogy masnap nem kell folytanom az ereszkedest, ill. hogy Molinasecaban van patika, amire egyre nagyobb szuksegem volt....

Du.5-re erkeztunk meg, totalisan kifaradva, a terdem (mindkettot) valahol a kereszt es Molinaseca kozt hagytam, ugy ereztem, hogy masnap nem fogok tudni labra allni... ZUhanyzas utan az elso utam a patikaba vezetett, ahol vettem, 2 terdvedot (azota is csak ebben gyaloglok), meg vm spanyol kremet, ami jo az izuleteknek. A patikus azt tanacsolta, hogy menjek bele a kb16 fokos folyoba, mert nagyon jot tesz gyaloglas utan a labnak. Tenyleg isteni erzes volt a folyo hideg vize... De meg tovabbra sem tudtam, hogy fogok masnap gyalogolni. Egy valamit tudtam, hogy nem adom fel. Viszont be kellet latnom, hogy a napi 30 km tobbe nem fog menni. Ha tovabb eroltetem a labam, a korhazban kotok majd ki, es nem lesz modom eljutni Santiagoig. Tehat ujratervezes tortent, rovidebb szakaszok, napi 23-25 km.

Most nem tudom leirni a kovetkezo 3 nap torteneset, a lenyeg, hogy mar GAliciaban vagyunk, a fele utat mar megtettuk, a terdem sokat javult, bar lejtokon meg mindig csillagokat latok.
Remelem, holnap tudok jelentkezni. Folyt.kov.

2.nap- Puente y Hóspital de Obrigo- Santa Catalina de Somoza- Hannának

Ma reggel eleg nehez volt felkelnem. Amikor nyujtani kezdtem, a combom, terdem, vadlim nagyon huzodott, szurt minden nyujto mozdulat. Komolyan azt hittem, hogy a mai napot nem fogom kibirni. Felvettem a cipom, nyomta a butykom. na, ekkor mar szinte biztos voltam benne, hogy ez nem fog menni. Leragasztottam a butykom specko sebtapasszal, de meg igy is fajt. Kinyitottam az ablakot, megcsapott a hideg, kegyetlenul hideg levego....
Osszepakoltunk, reggeliztunk (kave sajnos nem volt), aztan elindultunk. Nem tudom, minek koszonheto, de kb 1 km utan ereztem, hogy a butykom mar nem faj. Megtetteunk kb meg 1-2 km-t, es ugy ereztem, a terdem is jobb! Lehet, hogy a sok pozitiv energiat, amit felem kuldtetek, az segitett. Nagyon KOSZONOM! Mert mire Astorgaba ertunk (16 km), mar egyaltalan nem fajt a terdem, de a butykom sem!

Meg Astorga elott az ut dimbes-dombos volt, koves- es ez kifejezetten nem jo a terdnek, foleg lefele jonni a dombokon. Hosszu szakaszok, foldek mellett (de legalabb nem orszagut), es olyan hideg, hogy a leheletem is lattam, de tenyleg. Max 7-8 fok lehetett, volgyekben lehet, meg ennyi sem. Egyszer csak a semmiben feltunt egy pajta, amit atalakitottak egy pihenonek, de hippy stilusban. Van rola fenykeme, majd utolag feltoltom (most nem tudom megoldani a telefon-szamitogep kapcsolatot). Es mindez onkentes alapon, azaz ki ki annyi penzt ad, amennyit akar. Nagyon laza volt :)) Megittunk egy kavet, vegre, ettem egy banant is, egy-ket kekszet, es mar mentunk is tovabb megujult erovel Astorgaba.

Mar reggeltol arra gondoltam, hogy ma jul.16-a van. Ez a datum azert fontos, mert pontosan 1 evvel ezelott ezen a napon hazasodtak ossze Hanna szulei, es en lehettem a menyasszony tanuja. Szoval ma sokat gondoltam rajuk, mindharmukra, es csak remelni tudom, hogy jol vannak.

Astorgaban tizoraiztunk, kb 1 orat pihentunk, kozben megalltunk a patikaban gumifasliert, mert holnap mar eleg komoly szintkulonbseget kell megtennunk, megkezdjuk a hegyes szakaszt. Vegul nem jutottunk el El Gansoig. En birtam volna, ma kifejezetten jo fizikai allapotban vagyok, de mivel nem egyedul csinalom a Caminot, nem csak az en allapotomtol fugg, hogy mennyit megyunk. Es a tegnapi napbol kiindulva, jobb hamarabb megallni, tobbet pihenni, mint feleslegesen megterhelni magunkat. Santa Catalinaig az utolso szakasz igy is eleg nehez volt, mert mar del volt, iszonyatosan tuzott a nap, es megint minden arnyek, fa es menedek nelkuli uton kellett jonnunk kb 5-6 km-t.

Ez a Santa Catalina egy annyira kicsi tepelules, hogy meg csak egy kis uzletecske sincs, csak ket albergue (zarandokszallo). Mivel az egyik poloska gyanus volt, atjottunk ebbe a masikba, ez talan mentes poloskaktol. Mi voltunk az elsok itt, de most mar egy csomoan vannak, koztuk sok olyan, akivel mar valahol talalkoztunk. Ez a Camino tenyleg olyan, mint egy nagy csalad :) Van itt egy csalad, 2 gyerekkel, akik kb 8-10 evesek. Nagyon durva, hogy sokkal jobban birjak a zarandoklatot, mint a szuleik...

Amikor az apacaknal voltunk, az esti aldasnal feltette azokat a kerdeseket, amelyekre a zarandok keresi a valaszt: az 1. ez: Ki vagyok? Reggel a valaszom az volt, hogy fajdalom. Most mar nem, mostmar egyre jobban vagyok. Csak maradjon is igy.

Holnap megprobaljuk behozni a ma elmaradt 4 km-t. Majd jelentkezem.

1.nap- Leon- Puente y Hospital de Orbigo- avagy az uj sepru jol seper...

... csak nagyon gyorsan elkopik. De ezt meg ma reggel nem tudtam.

Kicsit kesobb indultunk, mint terveztuk. 6.45kor indultunk egy csomo mas zarandokkal Leonbol. Mivel nagyon hideg volt, tenyleg igaz az a reggeli 9 fok, gyorsan tudtunk haladni, meghaladtuk a 6 km/h sebesseget (hatizsakkal, aminek a sulyat redukaltam :)). Tehat az elso 20 km nagyjabol ebben a tempoban ment, igaz, sokszor monoton volt, mert az orszagut mellett haladtunk, hosszu, egyenes szakaszok, de akkoris. Azt hittem, nagyon kiralyak vagyunk.
21 km utan megalltunk enni es kavezni. Na utana nehez volt ujra felkelni, de akkor azt gondoltam, hogy mar csak 10 km van hatra a kiszemelt  helyisegig.

Ez nem igy volt. Az a helyzet, hogy valszeg az utikonyvben a tavolsagokat a tablak kozott merik, nekunk pedig Leonon belul is meg kellett tennunk kb 4 km-t. Na meg ez a Villadangos is egy eleg hosszu varoska, azon belul is gyalogoltunk kb 3 km-t. A lenyeg, hogy elindultunk abban a remenyben, hogy mar csak 10 km, de ebbol 17 lett (!!!). Az utolso 8 km raadasul megint az orszagut mellett, arnyek es menedek nelkul, tok egyenes, vegelathatatlan ut. Es ekkorra mar tuzott a nap, mert del volt. Csak mentunk es mentunk. Mar mindenem fajt, de leginkabb a jobb labamon egy butyok, aminek a letezeserol eddig nem tudtam. Az utolso 2-3 km egyenesen brutalis volt. Mar csak arra tudtam gondolni, hogy ha ma letudom ezt a szakaszt, akkor holnap mar nem kell rajta vegigmennem. Ekkorra mar a hatsocomb es vadlim kozti terulet (ami izom, inszalag vagy nem tudom, mi) is nagyon fajt. De aztan vegre megerkeztunk Puente y Hospital de Obrigo-ba. A kohidon (ami nagyon szep mellesleg) mar tenyleg csak vonszolni tudtam magam. Szerencsere az elso helyen kaptunk szallast, a zuhanyzas, ebed es kave sokat javitottak az allapotomon, de sajnos tovabbra is faj a vadlim es combom kozti terulet. Igaz, miota pihent egy picit, mar sokat javult. Remelem, holnapra elmulik, mert meg csak az 1.napon vagyok tul.
Holnap a terv szerint 36 km-t kene menni, de ezt valszeg 30-ra redukaljuk, muszaj a tempobol visszavenni. A cel El Ganso.

Kuldjetek a pozitiv energiat a labam fele :)

0.nap- 800 km-rel kozelebb :) Leon

Tegnap sajnos nem tudtam blogolni, de ezt ma potolni tudom (bocs,most egy ideig nem lesznek ekezetek).

Mikor tegnap reggel mindent bepakoltam (ebbe bele kell erteni a kajat+vizet az utra), a hatizsakom annyira nehez volt, hogy azt nem tudom leirni. Kicsit megijedtem, hogy mit fogok en ezzel a sullyal kezdeni.
Megerkeztunk Leonba, majd 8 ora vonatozas utan. Mivel mar este 6 is elmlut, mire a varosba gyalogoltunk, szinte minden szallo foglalt volt. Vegul sikerul egy szobat talalni, de ezt is csak azert, mert zarandokok vagyunk. Eleg rusztikus kis szoba volt, a kolostor mellett, ahol ma is apacak elnek, es ott van az egyik hivatalos zarandokszallo. A mi szallasunk is tulajdonkeppen resze az apacak kolostoranak, de ez mar at van alakitva egy panzionak. Mint kiderult, este f.10-kor minden nap a "Completa" utan (esti ima), megaldjak a zarandokokat- ezen mindenkepp reszt szerettunk volna venni. De gondoltuk, hogy elotte menjunk a belvarosba egy picit, mert a Katedralist is latni kell. Csak mire odaertunk, mar nem lehetett bemenni,  mert a latogatas 6kor befejezodik.
Szerencsenkre eskuvok voltak aznap este, ezert 8kor visszasonfordaltam, es megkertem a sekrestyest, hogy legyen kedves megengedni, hogy bemenjek, mert masnap koran indulunk tovabb, es nagyon szeretnem latni a Katedralist. Beengedett :)))) Eeees a Katedralis gyonyoru!!!! Tobb mint 200 rozetta es mozaikablak... huuuu, annyira jo, hogy lathattam!!

Visszatertunk a Completara, nagy elmeny volt. Az egyik idosebb apaca felkeszitett minket zarandokokat, hogy mi is lesz, mit fognak imadkozni, nekunk mit kell csinalni. Es annyira meghato volt ott lenni, kb 50 masik zarandokkal.

Ezek utan nem maradt mas hatra, mint az alvas, mert masnap (ekkor meg nem tudtuk), 37 km vart rank...

-1.nap - a lehetetlen nem létezik

Amikor valaki megkérdezi, hogy mégis hány kilométert fogok megtenni és mennyi idő alatt, és én megmondom, hogy a terv szerint 400 km/13 nap, két reakcióval találkoztam:

1. hát ez lehetetlen
2. ezt meg lehet csinálni

Korábban már írtam, hogy már nem olvasom azokat a blogokat, amelyek mások zarándoklatáról szólnak, így igazából az én tervemmel kapcsolatos reakciókat is nagy rezervával veszem. Persze, amikor egy tesitanár azt mondja, hogy ezt ő nem bírná megcsinálni, akkor azért picit megijedtem, de mint mindig, itt is mentálisan kell először legyőzni saját magam. Azt gondolom, hogy ha valaki tényleg elhiszi, hogy meg fogja csinálni, akkor képes bármilyen nehéz helyzetben, vízhólyagos lábbal, izomlázzal és fáradtan felkelni és lenyomni 30 km-t. Akár egymás után 13 napon keresztül is. Jelenleg pedig úgy érzem, hogy én képes leszek agyban megnyerni a saját magammal vívott csatát. Ha pedig már féltávon túl leszek, nem fog semmi sem megállítani az Atlanti-óceánig :)

Ma megnéztem az előrejelzést. Leónban vasárnap reggel 9 (!!!) fok lesz, napközben a maximum 23 fok. Hétfőn nagyon hasonló idő lesz, kedden viszont melegszik, akkor akár már 30 fok is lehet. Fejből nem tudom megmondani, mikor lépem át Galicia határát, annyi bizonyos, hogy ott jelenleg esik (ami vízhólyag szempontból nagyon-nagyon rossz), csak reménykedem, hogy mire Ourense megyébe érkezem, felhős lesz az ég.

Nem tudom, írtam-e már, hogy Santiagoban abban a zarándokszállóban fogok aludni, ahol októberben a gyerekekkel is voltunk. Tegnap küldtem egy mailt a tulajnak, Miguelnek, akit nagyon megkedveltünk, mert egy hihetetlenül kedves, segítőkész és jó ember. Ma válaszolt, hogy vár sok szeretettel, sőt még ágyat is foglal arra az éjszakára (pedig általában nem lehet előre foglalni zarándokszállóban), mert júl.24. Szt. Jakab apostol ünnepének előestéje, ezért akkorra nagyon sok zarándokot várnak. Véletlenül alakult így, hogy pont akkorra kell nekünk is megérkeznünk, pontosabban, mivel véletlenek nincsenek, ezt is egy isteni jelnek veszem, hogy mi akkor érkezünk Santiagoba, amikor ott a város egyik legnagyobb és legfontosabb ünnepsége lesz.

Más: ma este csomagolom a cuccaim. Valahogy le kell csökkentenem a táska súlyát, mert vízzel együtt sajnos eléri a 7 kilót, ami nagyon sok, mert az én esetemben max.5,5 kiló lehetne. Nem tudom, hogy fogom csinálni, de remélem, sikerül.
Megtudtam, hogy a Decathlonban lehet venni olyan törölközőt, ami nagyon gyorsan szárad (ki gondolta volna, hogy ilyen is van?!), ezért ma még ezt beszerzem, mert ha éjjel csak 9 fok lesz, nem biztos, hogy az én klasszikus törölközőm reggelre megszárad. Ha pedig napközben esik, akkor még csak a táskámra erősítve sem száradna meg.

Holnap nagyjából ilyen tájban már Leónban leszek. El sem hiszem, hogy ennyire kevés választ el a kezdettől. És azt is tudom, hogy, bár többször is meg lehet csinálni a Caminot az életben, már soha nem lesz az és olyan, amilyen most lesz, az első alkalommal. Még nem tudom, mi vár rám, milyen lesz, de egy biztos: a lehetetlen nem létezik :)

u.i.2

Elfelejtettem írni, hogy az útlevél megszerzésekor a hölgy, aki kiállította nekem a dokumentumot a következő meglepő infót adta: ne keljek korán reggel. Vannak olyanok, akik reggel 4-kor, 5-kor már elindulnak, és elég, ha 7-kor kelek... hát, azt hiszem, hogy ezt a tanácsot nem fogadom meg. Szerintem (és sokak szerint) sokkal jobb korán kelni. Egyrészt a szakaszt korábban be lehet fejezni, és még a nagy meleg előtt, ami nem elhanyagolandó szempont.

Tehát, lesz koránkelés :)

U.i. az előző bejegyzéshez

Még tegnap este szerettem volna kiegészíteni az előző bejegyzést, de ez a szándékom végül nem valósult meg. De ami késik, nem múlik, ezennel örömmel közlöm, hogy végre sikerült megszereznem a zarándokútlevelet!

Még az a szerencse, hogy mielőtt elmentem volna az "Amics del Cami" szervezethez, megnéztem a weben, hogy ki kell nyomtatnom és ki kell töltenem egy kérvényt. Sikeresen kinyomtattam, kitöltöttem és bevittem.

Mivel ez a szervezet önkéntes alapon működik, hetente egyszer van félfogadás este 8-tól. Nagyjából 8-kor érkeztem, éééés már ekkor sor volt. Na jó, nem nagy, de kb 3-4 ember volt előttem, aztán meg utánam is kb. ennyien vártak. Mindenféle emberek, idősebbek, fiatalabbak, alacsonyak, magasabbak, vékonykák és teltebbek, hippik, komolyak... egy valami mégis közös volt bennünk: az, hogy napokon belül belevágunk ebbe a hatalmas kalandba, és megkezdjük a zarándokutat. És komolyan, érezhető volt a levegőben az egymás iránti szimpátia. A zarándokok tényleg egy hatalmas családot alkotnak.
Ha belegondolok, hogy 2 hét múlva ilyenkor már Santiagoban leszek, meghallgathatom a déli zarándok misét a katedrálisban a többi zarándokkal, hát, fantasztikus lesz....

És már csak 2!!!

1800 km-rel közelebb a célhoz :)

... mert már Barcelonában vagyok.

Minden rendben ment, aminek külön örülök, hogy a túrahátizsákom is átment mint kézipoggyász. Santiagoból Barcelonába ugyanis repülünk, és nem szeretném a hátizsákot poggyászként feladni. Sikerült beszereznem egy nagyon kis hasznos "kulacsot": olyan, mint egy infúziós tasak, 1 literes az űrtartalma, a hátizsákomon belül van számára egy zseb (tegnapig nem tudtam, hogy ez a zseb erre szolgál), és egy hosszú szívószálon keresztül lehet kivezetni a hátizsákból a folyadékot. Kicist bonyolultan írtam le, de olyasmi, mint amilyen a Forma 1-es pilótáknak van (kis túlzással). Vettem továbbá speciális zoknit (tegnapig nem tudtam azt sem, hogy ilyen létezik). Állítólag elpárologtatja az izzadságot, nem engedi, hogy a lábfej bemelegedjen, ami a vízhólyag ügyben jó hír, hiszen ezáltal kevesebb az esély, hogy vízhólyagos lesz a lábam. Majd meglátjuk.

Elgondolkodtam, hogy a középkori zarándokoknak mennyivel nehezebb volt ezt az utat megtenni. Ma már a technológiák a zarándok életét is "teljesen" megkönnyítik. Mert még nem is írtam, hogy a kulacsom bizonyos szinten tartja a folyadék hőmérsékletét, tehát nem fog egyből felforrni a vizem :)

A zarándokútlevéllel kapcsolatban el kell mondanom, hogy még mindig nincs. Mint kiderült, el kell menni a helyi "Amics del Cami" irodájába ("A Camino barátai"), ahol beszerezhetem ezt is, meg bizonyára ők is ellátnak praktikus tanácsokkal :) az iroda csak este nyit ki, de majd beszámolok, hogy milyen sikerrel jártam.


Az utóbbi napokban beleolvastam mindenféle zarándoknaplókba, de aztán inkább nem folytattam, mert úgy hiszem, az én utam mindenképp más lesz. Biztosan lesznek majd problémáim, és persze, nem árt, ha az ember előre tudja, hogy mi minden fordulhat elő, de az én utam az enyém, egyedi és személyes, nem összehasonlítható senkiével. Minden, ami megtörténik majd velem, engem tesz erősebbé, nekem kell legyőznöm.



És már csak 3 nap.

Úton az út felé...

Vicces, de ahhoz, hogy 400 km-t gyalogolhassak, először repülnöm kell, aztán pedig vonatozni úgy 7-8 órát :)

Holnap kezdődik meg az utazás a Camino felé: reggel 6-kor száll fel a gépem Barcelona irányába, ahol szombatig folytatom a testi-lelki készülődést. Ez alatt csak annyit kell érteni, hogy majd megyek futni, és még egyszer átolvasom a betervezett útvonalról szóló leírást. Ja, meg persze be kell szereznem a zarándokútlevelet (Credencial), ami egyrészt feltétele, hogy megkapjam Santiagoban a zarándok oklevelet (La Compostela), másrészt a szállókban is csak akkor alhatunk, ha bizonyítani tudjuk, hogy zarándokok vagyunk.

Egyébként már minden mást beszereztem: körömvirág krém a vízhólyagra, krém poloska csípésre, szúnyog- és kullancsriasztó (reményeim szerint a viperákat is riasztja :D), egy millió sebtapasz (vízhatlan, vízhólyagra, nyílt sebekre....). ééés megvan a kavics is, amit a Dunától hoztam, meg is mártottam bennne.

Hát akkor, útra fel! 

A kezdet kezdete- vagy egy picivel több

Amit már beszereztem: extra light hálózsák (600 g), könnyített, 40 literes hátizsák (1400 g), könnyű polifoam (140 g), esőkabát, hálózsákba behelyezhető, mosható "ágynemű", összecsukható bot a gyalogláshoz. Mini kozmetikai termékek (sampon, tusfürdő, krém, stb...)

Kipróbáltam, hogy mindennel együtt, amit vinni fogok, összesen 6,5 kg lesz a pakkom. Ez jó.

Amit még be kell szereznem: biztostű, füldugó, pár (alap)gyógyszer (pl. Fenistil gel a poloskacsípésre (!!!)).

Félelmek: poloskák, viperák. :S

Védekezés a poloskák ellen: mondjuk nem fogok ágyban aludni.... hát, ez nem tudom, mennyire jó ötlet, bár lesz polifoamom, ill. saját hálózsákom. Bízom az isteni Gondviselésben.

Védekezés a viperák ellen: Castilla y Leónban sajnos elég sok a vipera. Csak abban bízom, hogy a frekventált turistautakon azért mégsem gyakori, meg, hogy észreveszem, ha ott "megy" előttem. És persze marad a "bízom az isteni Gondviselésben" :D

Arról, hogy miért is...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keresésről szól számomra is a Camino. Hogy mit is keresek, azt nem tudom. Pontosabban, mégis: a helyes utat, a saját utam. Megerősítést, hogy jó helyen vagyok, vagy épp ellenkezőleg, ha nem jó úton járok az életben, akkor pedig ezt szeretném tisztán látni. Azt hiszem, fontos döntések előtt állok, ezért kell, hogy befelé fordulhassak egy kicsit, megtisztuljak, hogy jól dönthessek.

A cél természetesen Santiago, ill., ha erőm lesz és minden terv szerint halad, Finisterre (Fisterra), az Atlanti-óceán partja. 400 km-t szeretnék 14 nap alatt megtenni, pihenő nélkül (ez alatt azt értem, hogy nem lesz gyaloglásmentes nap :)). Napi kb 30 km-t kell gyalogolnom, hogy a tervet teljesítsem, remélem, az idő, az egészség és nem utolsó sorban az isteni Gondviselés is mellettem állnak majd.

Minden nap ezen a blogon követhetitek majd az utam, remélem, sikerül mindig netet találnom valahol. De már az előkészületekről is írni fogok, valamint lesz "utóhang" is. A gyaloglást júl.15-én kezdem, és annyi biztos, hogy júl.28-ra van vissza repjegyem Barcelonaba :)

Végezetül szeretnék egy felajánlást is tenni még mielőtt elkezdeném a Caminot. Felajánlom az összes megtett kilométert a kis Hanna teljes felépüléséért és boldog életéért. Rá és szüleire fogok gondolni, amikor nagyon nehéz lesz felkelni és folytatni a gyaloglást. Rájuk fogok gondolni, amikor feladnám, és abból fogok erőt meríteni, ahogy ez a pici lány is küzd és harcol nap, mint nap.

 ... hát, mindezért...