7.nap: O Cebreiro- Triacastela, a kérdésekre a válasz mindig egyszerű

Mivel O Cebreiro szinte 1500 m magasan fekszik, a reggel nagyon hűvös, szeles volt, meg persze Galiciában reggel 6-kor még bőven éjszakai sötét van, de mi már ekkor elindultunk Triacastela felé. A levegő nedves, párás volt, viszont a magasságra való tekintettel a felhők és a Galiciára oly jellemző köd, alattunk voltak. A felkelő nap narancssárga fénye pedig úgy világította meg a tejfehér felhőzetet, mintha egy hatalmas tejszínhabos torta lenne.

A nap fénye egy zarándok sziluettjét rajzolja körbe

Ekkor megint úgy éreztem, hogy szeretném az időt megállítani, és még legalább 1-2 órát itt eltölteni, mert már csak ezért megérte az összes fáradalmat és fájdalmat, amit addig a Camino alatt átéltem.
A napi távunk nem volt vészesen sok, 24 km választott el bennünket Triacastela városkától. A reggeli órák a ködnek, a párának és a hűvös levegőnek köszönhetően sokkal elviselhetőbbek voltak, mint napsütésben. Viszonylag gyorsan tudtunk haladni, egyáltalán nem éreztem annyira fárasztónak ezeket a reggeli első kilométereket, mint Castillában, ahol már 9-kor tűzött a nap.

Ráadásul ettől a naptól kezdve már két bottal gyalogoltam. Tudtam, hogy O Cebreiroból lefelé fog kelleni mennünk, ezért is tartottam fontosnak, hogy még egy botot beszerezzek. A könyv szerint persze nem volt ez olyan vészes ereszkedés, olyan meredek és hosszú, mint az a bizonyos térdgyilkos, de én ekkorra már minden lejtőtől tartottam.

Mikor eloszlott a pára és a köd, ez nagyjából 10-11 óra magasságában volt, megint tűzött a nap, kezdett egyre melegebb lenni. Szerencsére Galiciában nagyon sok az erdő, sok az árnyék, ami hatalmas megkönnyebbülés a zarándok számára. Már Triacastela közelében jártunk, amikor a szakasz legdurvább ereszkedőjéhez értünk. Kicsit emlékeztetett az El Acebo-i brutális ereszkedőre, ez is köves, elég meredek ösvény volt, néhol szélesebb, néhol keskenyebb, árnyék viszont szinte sehol. A  két bot segítségével elég jól tudtam haladni, bár lefelé általában egy csomóan leelőztek (sokan botok nélkül), de aztán a lemaradásom mindig behoztam, mert felfelé és egyenes részeken nem okozott gondot a tempós gyaloglás :)

Lefelé tartottunk tehát, a sok-sok apró kő miatt azonban a cipőmbe egy csomó kavics került, ezért meg kellett állnom a legközelebbi kanyarnál, hogy kivegyem őket, nehogy vízhólyagos legyen a lábam, meg egyébként is tök kényelmetlen. Szóval a legközelebbi kanyarnál megálltam. Egy kislány üldögélt egy műanyag asztalka mögött, az asztalkán pedig saját készítésű karkötői hevertek, amit 2 euroért árult a zarándokoknak. Mindenkinek kínálta a portékáját: "Szeretne egy karkötőt? én csináltam". Mondtam neki, hogy egy zarándoknak picit sok a 2 euro, mert minden cent számít, amire csak annyit mondott, hogy, de hát ezt ő csinálta. Leültem a földre, hogy kivegyem a kavicsokat a cipőmből, és nem állhattam meg, hogy ne kezdjek el beszélgetni  a lánykával. Mint kiderült, minden áldott nap kiül a fa alá a kis asztalkájával, hogy eladja a karkötőket. Önkéntelenül a következő kérdést tettem fel: "És hogy bírod itt egész nap?" (mert hozzá kell tennem, hogy a semmi közepén, pontosabban egy durva lejtő közepén voltunk, ahol csak egy tanya volt traktorral, Triacastelatól 3,5 km-re). Erre a hülye kérdésemre, mert utólag belátom, hogy ostoba kérdés volt, de ezt ekkor még nem érthettem, nagy bölcsen a következőt válaszolta, miközben furcsán nézett rám a kérdés miatt: "Én itt lakom." Igen, ennyi,  ilyen egyszerű a válasz. És arra kellett rádöbbennem, hogy valójában minden kérdésre sokkal, de sokkal egyszerűbb válaszolni, mint azt hinnénk. Csak az a baj, hogy szeretjük túlbonyolítani a válaszokat, körbe-körbejárjuk a témát és a problémát, okoskodunk, filozofálunk, holott a válasz ott rejlik a legegyszerűbb megoldásban. Szeretjük azt gondolni, hogy minden túl komplikált, közben ez egyáltalán nem így van, szerintem inkább a saját tétlenségünk igazolására használjuk ezt fel, mint egyféle kifogást. Ez volt az egyik legfontosabb tanúlság, amit az út során levontam.

3,5 km után, és egy újabb lejtő után végre megérkeztünk Triacastelába, ami sokkal kisebb volt (nagyjából 2 utca), mint gondoltam. Találtunk szállást, ebédeltünk, ahol összeakadtunk Ciddel, a Camino egy újabb alakjával, aki üvegből jól meghúzta az ebédhez kért borunkat, politizáltunk, aztán vettünk egy tubus csodakrémet, vagyis Radio salyl-t a térdemre, végül pedig nyugovóra tértünk a szálláson, ahol ott volt az a kóreai csapat, akikkel utána még sokszor összefutottunk, de ezt sem tudhattuk előre :) Ééés, ki ne hagyjam, hogy a szállás tulajdonosa egy picit alkesz volt, bárról bárra járta Triacastela összes (azaz 2) utcáját. :) De ez így volt jó.