10.nap: Gonzar- Melide, avagy megkóstoltuk a világ legfinomabb polipját

Ennek a napnak a krónikája sem indulhat másképp, mint a többié: korán keltünk, azaz reggel 5-kor. Sajnos a szálláson nem volt lehetőség arra, hogy kávét ihassunk, erre a fontos "doppingra" a következő faluig várni kellett :)

Reggeli után azonban nekivágtunk az aznapi 32,5 km-nek. Még teljesen sötét volt, de már ekkor rengetek zarándok indult útnak, sokan a mi szállónkból. Ez azért volt jó, mert többen megvilágították az utat, és ezáltal jobban lehetett látni, de gondolom, ezt mindenki kikövetkeztette. A reggeli szakasz egy része út mellett ment, de a korai órákban ez nem annyira volt zavaró, egyrészt, mert nem volt hőség és tűző nap, másrészt pedig azért, mert a korai órákban még teljesen friss az ember (igen, reggel 6kor is lehet fitten gyalogolni a 10.napon :D).

Bevallom, hogy egész nap csak egy dolog járt az eszembe: ha megcsináljuk a betervezett szakaszt, akkor Melidében éjszakázunk, ahol a polip olyan híres, mint Szegeden a halászlé. És mivel én nagyon, de nagyon szeretem a polipot, igazán vágytam rá, hogy ezt is megkóstolhassam :)

Nem tudom, hogy miért, lehet, hogy tényleg a polip gondolata miatt, de valahogy elég könnyen megcsináltam a 32,5 km-t. Zenét hallgattam, ez is segített, és olyan gyorsan megérkeztünk Palas de Reibe, ahol a hosszabb tízórai szünetünket töltöttük, hogy el sem hittem, hogy már ott vagyunk. A könyvem szerint még egy falun át kellett (volna) mennünk, de ez a falu valahogy kimaradt, és már Palasban voltunk. Nem nagy eset ez a hely, de tudom, hogy akik nem mennek Melidébe, azok általában itt szállnak meg, vagy még 1-2 faluval mennek tovább. Kávézás és tízóraizás közben pedig ismét egy olyan családdal futottunk össze, akikkel már többször találkoztunk, de hát már sokszor mondtam és írtam, hogy a Camino egy nagy közösség, újra és újra találkozunk ismerős emberekkel.

Újult erőkkel, kicsit beállt izmokkal folytattuk utunkat. Már nem tudom, pontosan melyik kis falucskánál, de láttam egy annyira sántikáló lányt, hogy még ilyet nem láttam. Szegény egy fabottal próbált menni, de annyira lassú volt és annyira sántított, hogy nekem is fájt. De azért töretlenül haladt előre, csak persze sokkal lassabban, mint a többiek.

Melide ipari parkja jóval hamarabb kezdődik, mint a város. Általában nem szeretek gyártelepek közt gyalogolni, de most annyira örültem, hogy a város nevét látom a feliratokon... Tudtam, hogy a központ még messzebb van, de mégis jó volt a tudat, hogy már szinte ott vagyok.

Ééééés végre eljött a várva-várt pillanat!! Még mielőtt a szállásra értünk volna, utunkba került (és ez tényleg nem szándékosan történt, a sors akarta így) az egyik leghíresebb polipozó :))) Ugye mondanom sem kell, hogy úgy, ahogy voltunk - koszosan, büdösen- megálltunk ebédelni :D A polip mellé pedig természetesen Galiciában szinte kötelező egy jó pohár  Albariñót inni (isteni fehérbor). Pontosan olyan, nem, annál sokkal finomabb volt, mint amilyennek látszik.

Ebéd után átmentünk a szállásra. Egz jó zuhany és kisebb pihenő után pedig visszamentünk a zajos köspontba (Melide elég nagy város), és meglátogattuk a leghíresebb polipozót, a "Casa Ezequiel"-t, természetesen azért, hogy itt is megkóstoljuk a polipot. Személy szerint nekem jobban ízlett az ebédkor evett polip, de ez is isteni volt. A polip és az újabb pohár bor után pedig még egy cukrászdában is megálltunk :) Elmondhatom, hogy Melide minden elvárásomat felülmúlta, szívesen visszamennék ide (is).

Úgy mentem aludni, hogy, ha sikerült ez a 32,5 km, akkor másnap a 33 is menni fog. Aztán az a nap sokkal nehezebb volt, mint hittem, de ezt már akkor, aznap leírtam, így furcsa mód a blogban hátra kell menni, hogy időben előre haladjunk.

A végét pedig már ismeritek :)

9. nap: Barbadelo- Gonzar, élet Kim után :)

Ahogy sejteni lehet az előző bejegyzés után, nagyon fáradtak voltunk. Nem is annyira 5-kor reggel, hanem inkább később, az utolsó km-ek előtt/alatt.

Tehát kötőhártya gyulladással ébredtem, köntaktlencse helyett szemüvegben kellett gyalogolnom, ami akkor és azért baj, mert a gyulladásos szemnek kifejezetten árt a napfény, vagyis addig volt jó, míg köd volt, pára és nem fel nem kelt a nap. Télapó, a malagai és a madridi is akkor ébredt, amikor mi. Meg is beszéltük, hogy mennyire rossz volt az éjszaka, és, hogy Kimnek, Nordicnak és a hozzájuk hasonlóknak semmi keresnivalójuk a Caminon, és ha netán még egyszer összehozna velül a sors, inkább kint alszunk valahol, mert még az is jobb és pihentetőbb, mint az elmúlt éjszaka.

Az első kávéig nem kellett olyan sokat gyalogolni, aztán hamarosan elérkeztünk a 100.km-hez! Azaz, már csak 100 km távolságba voltunk Santiagotól. Pontosabban 103-104 km-re, mert a régi kilométerkövek már nem pontosak, hiszen maga a Camino is változik az évek során. Ezért a "hivatalos" kilométerkövekhet még 3-4 km-t hozzá kell mindig adnunk, de ettől függetlenül a 100.km mégis csak a 100.km! :D
Kár, hogy az emberek mániája lett, hogy a fontosabb kilométerköveket összefirkálják... Szegény 100.km elég csúnya emiatt, de mi azért nagyon örültünk, hogy már 100 km alatt leszünk, és már több mint a táv kétharmadán, azaz 208 km-en túlvagyunk :)

Portomarín előtt volt egy elég meredek lejtő, amire már korábban felhívták a figyelmem, de meg kell mondjam, semmi köze az El Acebo-i térdgyilkos lejtőhöz. Ezt simán meg lehetett tenni, pláne, hogy nekem már 2 botom is volt. Portomarinban megálltunk egy utolsó kávéra. Mindenképp tovább szerettünk volna menni Gonzarba, ami szintén egy aprócska kis település, nagyobb valószínűséggel lesz szállásunk, de ami mindennél fontosabb, hogy 8 km-re közelebb leszünk Melidehez, ahová a következő, 10. napon szerettünk volna eljutni. A Portomarin-Melide távolság 42 km, ezért nagyon fontos volt legyalogolni ebből a távból 8-at, így is maradt 32,5 a 10.napra, a könyvem szerint pedig egy 3-as erősségű szakaszról van szó.

Az utolsó 8 km viszont borzalmas volt... a legrosszabb 8 km-k közé tartozik számomra. Ekkorra már tűzött a nap, nagyon meleg volt, de ami a legrosszabb, hogy szinte végig az út mellett, minden árnyék nélkül kellett gyalogolni. És a 8 km alatt semmi, de semmi nem volt az út mellett. Se egy bár, se egy benzinkút, se egy ház... A vizem már majdnem teljesen elfogyott, már alig vonszoltam magam (mert mindemelett ne felejtsük el, hogy kb 3-3,5 órát aludtam az előző éjjel). Nagyon nehéz volt. Már nem tudtam, mi az, ami fáj... minden fájt. De végül csak megérkeztünk. Megint az motivált, hogy, ha már ezt a 8 km-t megcsinálom, másnap már nem kell, ennyivel kevesebb vár ránk.
Olyan jó volt megérkezni, lezuhanyozni, megebédelni.... aztán persze mosni kellett, meg 3-szor körbejártuk a falut, mert olyan kicsi, hogy még fáradtan is 3-szor körbe lehet járni :) Olyan eldugott helyen van, hogy a szálláson még térerő sem volt, internet meg aztán pláne sehol :D Viszonylag gyorsan megtelt ez a szálló is. Ez azért furcsa, mert nem "hivatalos" végállomás vagy megállóhely a Caminon. Valószínűsítettük, hogy, aki Gonzarba megszáll, az másnap szintén Melideig megy majd, ezért úgy döntöttünk, hogy először a Camino alatt másnapra telefonon foglalunk szállást biztos, ami biztos. Melide ugyan nagy, de nagyon-nagyon sok zarándok itt száll meg, aminek 2 oka is van: ez az a város, ahol az Északi út és a Francia út találkozik, állítólag Melidében lehet kapni Spanyolország legfinomabb polipját, amit mindenki meg akar kóstolni. Mi is, persze :)

Végre jól aludtunk, zavaró körülmények nélkül. El sem tudtam képzelni, hogy a másnapra betervezett 32,5, ill. a rákövetkező napra betervezett 33 km-t hogy fogjuk bírni, de bíztam benne, hogy egy jó alvás után ez is menni fog. És ez volt az utolsó éjszakánk egy ilyen parányi kis településen, mindenféle civilizáció nélkül :)

8.nap: Triacastela- Barbadelo, avagy Kim és Nordic drinkin´

A reggel megint ködösen indult szerencsére, mert ez azt jelentette, hogy 11-ig nem kell számolnunk a tűző nap okozta problémával. Még sötét volt, mikor elindultunk Triacastelából, az aznapi távunk nagyjából 23 km volt. A szakasz első része emelkedős, a második viszont lejtős...

Egyszerre elég sokan indultunk el a szállóból, de ahogy írtam, Galiciában már ez az általános jelenség. Az elénk terülő táj, a nyirkos, ködös, párás levegő, a harmatos pókhálók, a mágikus erdők látványa ismét elbűvölő volt, ez pedig mindig megkönnyíti a gyaloglást.

Szinte minden kanyarban megálltam volna, hogy készítsek egy fotót a mögöttem fekvő tájról, de úgy döntöttem, hogy inkább mentálisan rögzítem ezeket a pillanatokat, mert a fénykép úgysem tudja visszaadni a valóságot és azt a hangulatot, amit ott, akkor átéltem.

Triacastelából Sarriá felé két út is van: az egyik a "hivatalos", tehát, ami mindig is a Camino részét képezte, San Xil felé. A másik pedig egy IX.sz. kolostor felé, Samos településen keresztül. Mivel a San Xil felé vezető út kb 5-6 km-rel rövidebb, úgy döntöttünk, hogy erre megyünk, nem kerülünk a kolostor felé. Ahogy írtam, ez az út is lenyűgöző volt, bár jó
pár km-t meg kellett tennünk az első kávéig :) Szinte ugyanazokkal a zarándokokkal futottunk össze, hol mi előztük meg őket, hol ők előztek meg minket... de a közös pontok általában a reggeliző, tízóraizó bárok és kávézók voltak. Nem csak azért jó más zarándokkal találkozni, mert már szinte ismerjük egymást, egy nagy család vagyunk, hanem azért is, mert segít a tudat, hogy ők ugyanazon mennek keresztül, mint én: fáj a lábuk, talpuk, izomlázuk van, fáradtak, éhesek, kimerültek... mégis mindannyian folytatjuk. Ilyenkor egy-egy mosoly, egy kedves szó hatalmas ösztönzést jelent. Ezért, szinte önkéntelenül, de én is mindig, mindenkire mosolyogtam, mert ki tudja, talán ez egy picit segít nekik is, ahogy az ő mosolyuk segített rajtam...

Az utolsó km-eket megtenni mindig nehéz. Főleg, mert már sem köd nem volt, sem felhő, helyette meleg és napsütés. De semmiképp nem szerettünk volna Sarriában maradni, ami hivatalosan a 25. szakasz vége, mert itt mindig nagyon sokan vannak. Átmentünk a városon, pontosabban megittunk egy kávét (igen, megint), és útbaigazítást kértünk egy bácsitól. Az emberek általánosságban szeretik a zarándokokat, szívesen segítenek, hiszen nagyon sok kis település a mai napig a zarándokturizmusból él (a Középkor óta, nem egy újkori jelenségről van szó), a zarándokoknak köszönhetik, hogy fenn tudnak maradni a legelzártabb kis falvak is.
A bácsi felajánlotta, hogy elkísér bennünket, és megmutatja, merre kell mennünk. Közben pedig elpanaszolta, hogy mennyire nehéz az élet... A Camino alatt fokozottan tapasztaltam, hogy mennyire kiégtek, mennyire belefáradtak az emberek a válságba. Kiábrándító helyzetben vannak, boldogtalanok, fogalmuk sincs, mi lesz, lesz-e kiút, és, ha igen, még mekkora áldozatokkal fog járni...

Sarriá után még egy kisebb, de szerencsére erdős emelkedő várt ránk, majd végre megérkeztünk Barbadeloba. Az utolsó szabad helyeket sikerült lefoglalnunk a falu elején található, nagyon új és gyönyörű szállóban, amihez egy étterem, hatalmas kert és egy óriási terasz is tartozott. Nagyon örültünk, hogy ilyen szép helyen lehetünk a semmi közepén, mert Barbadelo is kb egy 50-100 fős település, ahol az emberek vagy gyalog, vagy tratkorral közlekednek. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk aznap éjjel...

Du.4 óra körül, amikor épp a délutáni alvás kellős közepén tartottunk volna, nagy hanggal, röhögéssel megérkezett Nordic drinkin. Természetesen ezt a nevet mi adtuk neki. Egy norvég, kb. 32-35 éves srác, akinek valószínűleg nem sikerült a Camino spirituális szellemét megragadnia, mert, miután ledobta a táskáját az ágyra, ami barátja, Kim foglalt neki a mi szobánkban, sajnos, tehát ezután az első dolga sz volt, hogy átmenjen a bárba, és igyon. Mindent, mindennel. Sörre bort, borra sört, konyakot, aztán megint elölről az egészet megismételte. Tegyük hozzá, hogy nem is zuhanyzott, tényleg az első és egyetlen dolga az volt, hogy átmenjen a bárba inni. A szobánkba még volt egy malagai és egy madridi srác, már előre tudtuk, hogy az éjszakánkat meg Kim (aki az ivásban tartott barátjával), Nordic és még egy barátjuk meg fogják keseríteni.
Mi már 10 körül mentünk aludni, mert baromira fáradtak voltunk, és tudtuk, hogy másnap megint 5-kor kelünk. Nordic-éknak se híre, se hamva nem volt... Éjfélig. Akkor érkeztek meg. Lármázva, röhögve, részegen, bűzösen (mert nem zuhanyzott, ráadásul már az alkohol bűze is messziről áradt belőle). Felkapcsolta a villanyt, amire persze mindenki felkelt, de ahelyett, hogy lekapcsolata volna, csak rácsodálkozott, hogy "Oouuu", és tovább nézte a fényt... ekkorra már annyira mérges voltam, hogy rákiabáltam, hogy kapcsolja már le a lámpát és csukja be az ajtót, mert megfagyunk. Ezután Kimmel és a 3.barátjukkal együtt végre lefeküdtek aludni. Kim részegségében azonnal kómába zuhant, de annyira horkolt (ráadásul az ágya az én ágyam mellett volt), hogy lehetetlen volt aludni tőle. Ekkor már hajnali 1 óra is elmúlt, dühömben felrobbantam volna, hiszen tisztában voltam vele, mennyire fáradt leszek másnap. Nordic sem tudott Kim horkolásától aludni. Először hangosan röhögött, aztán cuppogott, aztán csapkodta a matracot, aztán szólongatta Kimet, hogy keljen fel, aki persze nem ébredt fel, mert hulla részeg volt, sőt egyre inkább horkolt, a koncertbe pedig a 3.barátjuk is bekapcsolódott. Végül jött a legbrutálisabb megoldás Nordic részéről: fogta a kabátját és elkezdte csapkodni Kimet, de Kim erre sem ébredt fel! a csapkodás közben a kabát zippzárja nekicsapódott a fém ágykeretnek, de Kim nem reagált. Nordic belátta, hogy nem fogja tudni felkelteni. Kiment a teraszra cigizni, közben felkeltette Télapót (egy német bácsi, aki szintén a szobánkban volt elszállásolva), hogy adjon neki cukorkát a rossz szájízre. Mikor visszamászott az ágyába, leejtette a cukorkát, ami pattogva elgurult valahová, de már nem volt ereje lemenni és megkeresni... Mondanom sem kell, hogy ekkorra már annyira mérges voltam, hogy legszívesebben megpofoztam volna. Másnap aztán már csak röhögtünk az egészen, de akkor azon is elgondolkodtam, hogy jobb lenne felkelni és elindulni, mert aludni már nem lehetett.

Ráadásul másnap reggel kötőhártya gyulladással ébredtem, amit valszeg a pincérnőtől kaptam el (láttam, hogy valamit csöpögtet a szemébe, ill. a szeme nagyon-nagyon piros). Az enyém nem volt annyira piros, de kontaktlencsét nem használhattam, valamint a lehető leghamarabb patikát kellett találnom, hogy vegyek valamit a gyulladásra. Nordic-kal és Télapóval egyébként már korábban is találkoztunk. Nordic-kal legelőször Molinasecában, a folyóparton. Aztán Cacabelosban, ugyanitt találkoztunk Télapóval is, de akkor semmi gond nem volt velük. Télapóval most sem, meg később sem, amikor újra összefutottunk.

Most már ez az egész szituáció komikus, abszurd... magam előtt látom, ahogy Nordic a kabátjával csapkodja a horkoló Kimet :D Hát igen, ez volt a legrosszabb éjszaka a Camino alatt.

7.nap: O Cebreiro- Triacastela, a kérdésekre a válasz mindig egyszerű

Mivel O Cebreiro szinte 1500 m magasan fekszik, a reggel nagyon hűvös, szeles volt, meg persze Galiciában reggel 6-kor még bőven éjszakai sötét van, de mi már ekkor elindultunk Triacastela felé. A levegő nedves, párás volt, viszont a magasságra való tekintettel a felhők és a Galiciára oly jellemző köd, alattunk voltak. A felkelő nap narancssárga fénye pedig úgy világította meg a tejfehér felhőzetet, mintha egy hatalmas tejszínhabos torta lenne.

A nap fénye egy zarándok sziluettjét rajzolja körbe

Ekkor megint úgy éreztem, hogy szeretném az időt megállítani, és még legalább 1-2 órát itt eltölteni, mert már csak ezért megérte az összes fáradalmat és fájdalmat, amit addig a Camino alatt átéltem.
A napi távunk nem volt vészesen sok, 24 km választott el bennünket Triacastela városkától. A reggeli órák a ködnek, a párának és a hűvös levegőnek köszönhetően sokkal elviselhetőbbek voltak, mint napsütésben. Viszonylag gyorsan tudtunk haladni, egyáltalán nem éreztem annyira fárasztónak ezeket a reggeli első kilométereket, mint Castillában, ahol már 9-kor tűzött a nap.

Ráadásul ettől a naptól kezdve már két bottal gyalogoltam. Tudtam, hogy O Cebreiroból lefelé fog kelleni mennünk, ezért is tartottam fontosnak, hogy még egy botot beszerezzek. A könyv szerint persze nem volt ez olyan vészes ereszkedés, olyan meredek és hosszú, mint az a bizonyos térdgyilkos, de én ekkorra már minden lejtőtől tartottam.

Mikor eloszlott a pára és a köd, ez nagyjából 10-11 óra magasságában volt, megint tűzött a nap, kezdett egyre melegebb lenni. Szerencsére Galiciában nagyon sok az erdő, sok az árnyék, ami hatalmas megkönnyebbülés a zarándok számára. Már Triacastela közelében jártunk, amikor a szakasz legdurvább ereszkedőjéhez értünk. Kicsit emlékeztetett az El Acebo-i brutális ereszkedőre, ez is köves, elég meredek ösvény volt, néhol szélesebb, néhol keskenyebb, árnyék viszont szinte sehol. A  két bot segítségével elég jól tudtam haladni, bár lefelé általában egy csomóan leelőztek (sokan botok nélkül), de aztán a lemaradásom mindig behoztam, mert felfelé és egyenes részeken nem okozott gondot a tempós gyaloglás :)

Lefelé tartottunk tehát, a sok-sok apró kő miatt azonban a cipőmbe egy csomó kavics került, ezért meg kellett állnom a legközelebbi kanyarnál, hogy kivegyem őket, nehogy vízhólyagos legyen a lábam, meg egyébként is tök kényelmetlen. Szóval a legközelebbi kanyarnál megálltam. Egy kislány üldögélt egy műanyag asztalka mögött, az asztalkán pedig saját készítésű karkötői hevertek, amit 2 euroért árult a zarándokoknak. Mindenkinek kínálta a portékáját: "Szeretne egy karkötőt? én csináltam". Mondtam neki, hogy egy zarándoknak picit sok a 2 euro, mert minden cent számít, amire csak annyit mondott, hogy, de hát ezt ő csinálta. Leültem a földre, hogy kivegyem a kavicsokat a cipőmből, és nem állhattam meg, hogy ne kezdjek el beszélgetni  a lánykával. Mint kiderült, minden áldott nap kiül a fa alá a kis asztalkájával, hogy eladja a karkötőket. Önkéntelenül a következő kérdést tettem fel: "És hogy bírod itt egész nap?" (mert hozzá kell tennem, hogy a semmi közepén, pontosabban egy durva lejtő közepén voltunk, ahol csak egy tanya volt traktorral, Triacastelatól 3,5 km-re). Erre a hülye kérdésemre, mert utólag belátom, hogy ostoba kérdés volt, de ezt ekkor még nem érthettem, nagy bölcsen a következőt válaszolta, miközben furcsán nézett rám a kérdés miatt: "Én itt lakom." Igen, ennyi,  ilyen egyszerű a válasz. És arra kellett rádöbbennem, hogy valójában minden kérdésre sokkal, de sokkal egyszerűbb válaszolni, mint azt hinnénk. Csak az a baj, hogy szeretjük túlbonyolítani a válaszokat, körbe-körbejárjuk a témát és a problémát, okoskodunk, filozofálunk, holott a válasz ott rejlik a legegyszerűbb megoldásban. Szeretjük azt gondolni, hogy minden túl komplikált, közben ez egyáltalán nem így van, szerintem inkább a saját tétlenségünk igazolására használjuk ezt fel, mint egyféle kifogást. Ez volt az egyik legfontosabb tanúlság, amit az út során levontam.

3,5 km után, és egy újabb lejtő után végre megérkeztünk Triacastelába, ami sokkal kisebb volt (nagyjából 2 utca), mint gondoltam. Találtunk szállást, ebédeltünk, ahol összeakadtunk Ciddel, a Camino egy újabb alakjával, aki üvegből jól meghúzta az ebédhez kért borunkat, politizáltunk, aztán vettünk egy tubus csodakrémet, vagyis Radio salyl-t a térdemre, végül pedig nyugovóra tértünk a szálláson, ahol ott volt az a kóreai csapat, akikkel utána még sokszor összefutottunk, de ezt sem tudhattuk előre :) Ééés, ki ne hagyjam, hogy a szállás tulajdonosa egy picit alkesz volt, bárról bárra járta Triacastela összes (azaz 2) utcáját. :) De ez így volt jó.

6.nap: Vega de Valcarce- O Cebreiro, avagy a fordulópont

(Ez most visszaugrás időben. Bizonyára hűséges olvasóim emlékeznek, hogy pár nap kimaradt, mert vagy nem volt internet, vagy nem volt erőm internetet keresni- de általában inkább ez előbbi volt az érvényes).

Az 5.nap leírását azzal fejeztem be, hogy szerettünk volna minél közelebb kerülni "A hegyhez", hogy másnap még a nagy hőség előtt megcsinálhassuk a 800 m-es szintkülönbséget. Szádnékosan nem terveztünk erre a napra sok km-t, mindösszesen 12 km választott el minket O Cebreirotól, úgy döntöttünk, hogy ott maradunk, nem indulunk el lefele. Utólagosan azt kell mondanom, helyes döntés volt.

Mielőtt még bármi is történt volna a térdemmel azon a bizonyos térdgyilkos szakaszon, mindigis tudtam, hogy sokkal jobban és könnyebben megyek felfelé, mint lefelé. Viszont miután a 3.napon lesérültem, és a könyvem szerint ez az O Cebreiro-s szakasz 3-as erősségű (ez a legnehezebb besorolást jelenti), nem voltam biztos benne, hogy olyan simán menni fog.

Korán keltünk szokásosan, és elindultunk a hegy felé, ami egyben azt is jelentette, hogy elhagyjuk Castilla y Leónt, és végre-valahára megérkezünk Galiciába. Lelkileg nagy szükségem volt már erre a tudatra. Mindenki mondta, hogy megérkezni Galiciába olyan, mint a mesékben, és be kell valljam, tényleg olyan volt! Bár már az utolsó kasztíliai falvak is igazából inkább galíciaiak, de amikor az ember felér a határhoz vezető hegy tetejére, meglátja a felhőkbe burkolózó csúcsokat, a békésen legelésző teheneket, akkor azt gondolja, hogy már csak ezért megérte megcsinálni ezt az egészet. Ekkor még nem tudhattam, milyen érzés lesz megérkezni Santiagoba, de a természet által elém varázsolt látvány lenyűgöző volt, és mindenért kárpótolt. Erdős emelkedőkön mentünk át, ami olyan volt, mint a "Faun labirintusa" c. filmben látható erdők. Olyan, mint egy elvarázsolt, mágikus tündérvilág... csupa zöld, de a zöld legkülönfélébb árnyalatai, picit ködös, párás levegő, ami méginkább mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak.
Nem mondom, hogy nem volt nehéz felmenni, de úgy gondolom, hogy ehhez a szakaszhoz inkább kondi kell, nem pedig térd :) Beigazolódott, hogy sokkal jobban megy a felfelé, mint a lefelé, nem beszélve arról, hogy mindezt a fantasztikus környezet is megkönnyítette.

Végre előttünk volt a Galiciát beharangozó kőtábla, még utoljára összefutottunk kedves gallego barátunkkal, aki a lábujján keletkezett csontrepedés következtében hátizsák nélkül folytatta útját (ezért sokkal gyorsabban ment, mint mi a pakkokkal terhelve). Még utoljára ellátott pár bölcsességgel, bár ekkor még nem tudhattuk, hogy Santiago felé egy fára akasztva majd találunk tőle egy üzenetet.

Igaz az, hogy Galiciához és Santiagohoz közeledve egyre több a "zarándok". Azért írom idézőjelesen, mert nagyon sokan csak azért csinálják a Camino utolsó 100 km-t, hogy megkapják a Compostelát. Sokan nem is hátizsákkal, hanem csak lightosan, max. kis vizet visznek magukkal, a többit 5 euroért átvitetik egyik célállomásról a másikra. Persze, így is lehet, de nem ez az autentikus szerintem. Mindenesetre megérkezésünk Galiciába tökéletesre sikeredett, hiszen alig futottunk össze más zarándokkal. Csak mi voltunk, a hegy, a legelő tehenek és a felhők...

Megérkeztünk O Cebreiroba, ami az első falucska Galiciában (mármint, a francia Camino alatt). Nagyon kis takaros település, tipikus épitkezéssel: kőházak, kőutcák... és természetesen a legutolsó lakos is igyekszik kiaknázni a zarándokturizmust, de ezt nem feltétlenül rossz értelemben írom. Finom polipot ettünk, ittunk mellé egy kis orujot (kb. olyan, mint a pálinka, van gyógynövényes, kávés és sima), aztán úgy gondoltuk, hogy megtekitjük a templomot és a misét. Ezek a misék azért voltak különlegesebbek számomra, mint a santiagoi mise, mert itt tényleg csak zarándokok voltak, nem volt gyakorlatilag "egyéb" turista, aki nem azért jött volna, hogy részt vegyen a misén. A templomban szinte minden nyelven volt Biblia, magyarul is!! Valaki magyar hagyta ott, mert volt benne magyarul egy mondat. Ezekiel könyvénél volt kinyitva, a 43. fejezetnél, és én ezeket a "véletlenül" dolgokat nagyon becsben tartom, mert mindig úgy gondolom, hogy az üzenetet vennem kell...
A mise alatt pedig kit láttunk meg? Képzeljétek, a Cacabelosban megismert (pontosabban már a keresztnél találkoztunk), kb 75-80 éves bácsikát!! ezek szerint ő si felért a hegyre, de hogy hogy csinálta, elképzelni sem tudom, hiszen, mint írtam, elég jó kondiba kell lenni, hogy ezt a 3-as erősségű szakaszt megcsináljuk. De ő mégis megcsinálta!! Ennyit jelent, ha valaki mentálisan képes legyőzni a fizikális állapotát...

Délután egy tök jót aldudtam, ami szinte teljes mértékben regenerálta a térdem- Bár gondolom, az is sokat jelentett, hogy aznap csak 12 km-t gyalogoltunk. Még tettünk egy-két-há kört a faluban (elég kis település, ahogy mondtam), vettem magamnak egy másik botot, hogy könnyebb legyen a továbbiakban a gyaloglás (ez be is igazolódott: sokkal könnyebb 2 bottal gyalogolni, mitn 1-el), és aztábn végül 1-1 újabb kör orujo után aludni mentünk, mert másnap egy újabb ereszkedés várt ránk, de szerencsére ez alkalommal nem olyan durva, mint az a bizonyos a 3.napon :)

1Aztán elvitt a kelet felé néző kapuhoz. 2És lám, Izrael Istenének dicsősége bevonult kelet felől. Hangja olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, és fönségétől tündöklött a föld. 3A jelenés, amit láttam, hasonló volt ahhoz, amelyet akkor láttam, amikor eljött, hogy elpusztítsa a várost, mint az a jelenés, amelyet a Kebár folyónál láttam, és arcra borultam. 4Az Úr dicsősége bevonult a templomba a kapun át, amely keletre nézett. 5Ekkor a lélek fölemelt, bevitt a belső udvarba, és lám, a templomot betöltötte az Úr dicsősége. 6És hallottam, hogy valaki a templomból beszélt hozzám, és a férfiú még mellettem állt. 7Így szólt hozzám: "Emberfia, ez az én trónom helye, lábam nyomának helye, ahol Izrael fiai között akarok lakni örökké. Nem fogja többé megszentségteleníteni Izrael háza, sem ők, sem királyaik szent nevemet paráznaságukkal, királyaik holttestével, 8mint amikor küszöbüket az én küszöböm mellé, oszlopaikat az én oszlopaim mellé építették, úgyhogy csak egy fal volt köztem és köztük. Meggyalázták szent nevemet iszonyatos tetteikkel, ezért is semmisítettem meg őket haragomban. 9Most majd távol tartják tőlem paráznaságukat és királyaik holttestét, én meg közöttük lakom mindörökké. 10Te pedig, emberfia, írd le Izrael házának a templomot, hogy szégyelljék magukat iszonyatos tetteik miatt. Mérjék meg az épületet, 11és ha szégyellik magukat azokért, amiket tettek, mutasd meg nekik a templomot és berendezését, kijáratait és bejáratait és egész fekvését, ismertesd meg velük egész rendjét és törvényét, és írd le ezeket a szemük láttára, hogy ezeket a törvényeket és rendelkezéseket mind figyelembe vegyék és megtartsák. 12Ez a templom törvénye: a hegy tetején az egész terület, amely körülötte van, igen szent terület."