Egyszerre elég sokan indultunk el a szállóból, de ahogy írtam, Galiciában már ez az általános jelenség. Az elénk terülő táj, a nyirkos, ködös, párás levegő, a harmatos pókhálók, a mágikus erdők látványa ismét elbűvölő volt, ez pedig mindig megkönnyíti a gyaloglást.Szinte minden kanyarban megálltam volna, hogy készítsek egy fotót a mögöttem fekvő tájról, de úgy döntöttem, hogy inkább mentálisan rögzítem ezeket a pillanatokat, mert a fénykép úgysem tudja visszaadni a valóságot és azt a hangulatot, amit ott, akkor átéltem.
Triacastelából Sarriá felé két út is van: az egyik a "hivatalos", tehát, ami mindig is a Camino részét képezte, San Xil felé. A másik pedig egy IX.sz. kolostor felé, Samos településen keresztül. Mivel a San Xil felé vezető út kb 5-6 km-rel rövidebb, úgy döntöttünk, hogy erre megyünk, nem kerülünk a kolostor felé. Ahogy írtam, ez az út is lenyűgöző volt, bár jó pár km-t meg kellett tennünk az első kávéig :) Szinte ugyanazokkal a zarándokokkal futottunk össze, hol mi előztük meg őket, hol ők előztek meg minket... de a közös pontok általában a reggeliző, tízóraizó bárok és kávézók voltak. Nem csak azért jó más zarándokkal találkozni, mert már szinte ismerjük egymást, egy nagy család vagyunk, hanem azért is, mert segít a tudat, hogy ők ugyanazon mennek keresztül, mint én: fáj a lábuk, talpuk, izomlázuk van, fáradtak, éhesek, kimerültek... mégis mindannyian folytatjuk. Ilyenkor egy-egy mosoly, egy kedves szó hatalmas ösztönzést jelent. Ezért, szinte önkéntelenül, de én is mindig, mindenkire mosolyogtam, mert ki tudja, talán ez egy picit segít nekik is, ahogy az ő mosolyuk segített rajtam...
Az utolsó km-eket megtenni mindig nehéz. Főleg, mert már sem köd nem volt, sem felhő, helyette meleg és napsütés. De semmiképp nem szerettünk volna Sarriában maradni, ami hivatalosan a 25. szakasz vége, mert itt mindig nagyon sokan vannak. Átmentünk a városon, pontosabban megittunk egy kávét (igen, megint), és útbaigazítást kértünk egy bácsitól. Az emberek általánosságban szeretik a zarándokokat, szívesen segítenek, hiszen nagyon sok kis település a mai napig a zarándokturizmusból él (a Középkor óta, nem egy újkori jelenségről van szó), a zarándokoknak köszönhetik, hogy fenn tudnak maradni a legelzártabb kis falvak is.
A bácsi felajánlotta, hogy elkísér bennünket, és megmutatja, merre kell mennünk. Közben pedig elpanaszolta, hogy mennyire nehéz az élet... A Camino alatt fokozottan tapasztaltam, hogy mennyire kiégtek, mennyire belefáradtak az emberek a válságba. Kiábrándító helyzetben vannak, boldogtalanok, fogalmuk sincs, mi lesz, lesz-e kiút, és, ha igen, még mekkora áldozatokkal fog járni...
Sarriá után még egy kisebb, de szerencsére erdős emelkedő várt ránk, majd végre megérkeztünk Barbadeloba. Az utolsó szabad helyeket sikerült lefoglalnunk a falu elején található, nagyon új és gyönyörű szállóban, amihez egy étterem, hatalmas kert és egy óriási terasz is tartozott. Nagyon örültünk, hogy ilyen szép helyen lehetünk a semmi közepén, mert Barbadelo is kb egy 50-100 fős település, ahol az emberek vagy gyalog, vagy tratkorral közlekednek. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk aznap éjjel...
Du.4 óra körül, amikor épp a délutáni alvás kellős közepén tartottunk volna, nagy hanggal, röhögéssel megérkezett Nordic drinkin. Természetesen ezt a nevet mi adtuk neki. Egy norvég, kb. 32-35 éves srác, akinek valószínűleg nem sikerült a Camino spirituális szellemét megragadnia, mert, miután ledobta a táskáját az ágyra, ami barátja, Kim foglalt neki a mi szobánkban, sajnos, tehát ezután az első dolga sz volt, hogy átmenjen a bárba, és igyon. Mindent, mindennel. Sörre bort, borra sört, konyakot, aztán megint elölről az egészet megismételte. Tegyük hozzá, hogy nem is zuhanyzott, tényleg az első és egyetlen dolga az volt, hogy átmenjen a bárba inni. A szobánkba még volt egy malagai és egy madridi srác, már előre tudtuk, hogy az éjszakánkat meg Kim (aki az ivásban tartott barátjával), Nordic és még egy barátjuk meg fogják keseríteni.
Mi már 10 körül mentünk aludni, mert baromira fáradtak voltunk, és tudtuk, hogy másnap megint 5-kor kelünk. Nordic-éknak se híre, se hamva nem volt... Éjfélig. Akkor érkeztek meg. Lármázva, röhögve, részegen, bűzösen (mert nem zuhanyzott, ráadásul már az alkohol bűze is messziről áradt belőle). Felkapcsolta a villanyt, amire persze mindenki felkelt, de ahelyett, hogy lekapcsolata volna, csak rácsodálkozott, hogy "Oouuu", és tovább nézte a fényt... ekkorra már annyira mérges voltam, hogy rákiabáltam, hogy kapcsolja már le a lámpát és csukja be az ajtót, mert megfagyunk. Ezután Kimmel és a 3.barátjukkal együtt végre lefeküdtek aludni. Kim részegségében azonnal kómába zuhant, de annyira horkolt (ráadásul az ágya az én ágyam mellett volt), hogy lehetetlen volt aludni tőle. Ekkor már hajnali 1 óra is elmúlt, dühömben felrobbantam volna, hiszen tisztában voltam vele, mennyire fáradt leszek másnap. Nordic sem tudott Kim horkolásától aludni. Először hangosan röhögött, aztán cuppogott, aztán csapkodta a matracot, aztán szólongatta Kimet, hogy keljen fel, aki persze nem ébredt fel, mert hulla részeg volt, sőt egyre inkább horkolt, a koncertbe pedig a 3.barátjuk is bekapcsolódott. Végül jött a legbrutálisabb megoldás Nordic részéről: fogta a kabátját és elkezdte csapkodni Kimet, de Kim erre sem ébredt fel! a csapkodás közben a kabát zippzárja nekicsapódott a fém ágykeretnek, de Kim nem reagált. Nordic belátta, hogy nem fogja tudni felkelteni. Kiment a teraszra cigizni, közben felkeltette Télapót (egy német bácsi, aki szintén a szobánkban volt elszállásolva), hogy adjon neki cukorkát a rossz szájízre. Mikor visszamászott az ágyába, leejtette a cukorkát, ami pattogva elgurult valahová, de már nem volt ereje lemenni és megkeresni... Mondanom sem kell, hogy ekkorra már annyira mérges voltam, hogy legszívesebben megpofoztam volna. Másnap aztán már csak röhögtünk az egészen, de akkor azon is elgondolkodtam, hogy jobb lenne felkelni és elindulni, mert aludni már nem lehetett.
Ráadásul másnap reggel kötőhártya gyulladással ébredtem, amit valszeg a pincérnőtől kaptam el (láttam, hogy valamit csöpögtet a szemébe, ill. a szeme nagyon-nagyon piros). Az enyém nem volt annyira piros, de kontaktlencsét nem használhattam, valamint a lehető leghamarabb patikát kellett találnom, hogy vegyek valamit a gyulladásra. Nordic-kal és Télapóval egyébként már korábban is találkoztunk. Nordic-kal legelőször Molinasecában, a folyóparton. Aztán Cacabelosban, ugyanitt találkoztunk Télapóval is, de akkor semmi gond nem volt velük. Télapóval most sem, meg később sem, amikor újra összefutottunk.
Most már ez az egész szituáció komikus, abszurd... magam előtt látom, ahogy Nordic a kabátjával csapkodja a horkoló Kimet :D Hát igen, ez volt a legrosszabb éjszaka a Camino alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése