Nem tudtam eddig írni. Nem azért, mert nem volt rá időm. Csak annyi minden történt, és eddig még nem jött el a pillanat, hogy kiírjam magam.
Vissza Santiagohoz. Elvileg, ha emlékeztek, úgy volt, hogy 2 napot maradunk Santiagoban. De nem tudtam. Nem akartam. Aki volt a San Lázaroban, tudja, hogy az albergue falán kalitkák voltak, 5 kanárival. Már nincsenek ott. Először észre sem vettem, én, aki mindig azt mondom, hogy figyelek a részletekre. Már nincs ott egy madár sem. Nem kérdeztem meg, hol vannak. Úgyis tudom a választ. Nem akartam Miguelről beszélni, Isaac mégis szóba hozta. Azt mondta, sajnálja, hogy így kellett megtudnom. De meg kellett mondania. Rák vitte el, nagyon gyorsan. Csak hinni szeretném, hinni akarom, hogy nem szenvedett sokat. Nem akartam még egy napot ott maradni. Ezért másnap délelőtt elmentünk a Katedrális tetejére, megöleltük Szent Jakab szobrát, és elutaztunk Finisterrere.
A levegőváltas, az óceán, a naplemente csodákra képes. Legszívesebben örökre abban a pillanatban maradnék, leszívesebben abban a pillanatban élnék, amikor a Nap eltűnik a horizonton, amikor a sugarakat és a vörös minden árnyalatát visszatükrözi a víz felszíne, a hullámok lassan mossák a sziklák legalját és sirályok köröznek a levegőben. Legszívesebben csak nézném ezt a csodát, csak hagynám, hogy átjárja a testem, lelkem.
Abban bíztam, hogy a csodák is megismétlődhetnek. Hát, nem. A szerencse fiának hívták, és abben is csak hinni tudok, hogy tényleg így volt. Hogy nem gyalogoltam hiába érte sem. Hogy minden életnek (legyen ember, állat, növény) értelme van. Minden kezdetnek és végnek. És, hogy tényleg nincs halál. Hogy most ő is ott van a naplementében, a víz kristályos csillogásában, a sirályok szavában, az idegen mosolyában...
Miért van az, hogy egy konkrét vonat siklik ki, és miért nem egy másik. Nem tudom. Miért van az, hogy valakinél sikeres egy műtét, másnál pedig nem. Nem tudom.
Hinni akarom, hogy egyszer minden megértek.
u.i.: Nyugodj békében, B.! Örökre velünk maradsz...
