Minél több időt töltöttünk el Santiagoban, annál inkább úgy éreztem (bármennyire furcsa is ez), hogy sajnálom, hogy vége, és, hogy még mennék tovább 1-2 nap pihenő után.
Este 9-ig a városban voltunk, csak utána mentünk vissza a szállásra, ahol végre addig aludtunk, ameddig akartunk- ez már kellett, ez tény. Időhiány miatt (és tényleg időhiány, nem kedvhiány, mert legszívesebben gyalogoltam volna még) a 13.napon buszra szálltunk, és elutaztunk Finisterréba (vagy Fisterra gallegoul, magyarul pedig a világ vége).
Igazából ez Spanyolország legnyugatibb pontja, és nagyon sok zarándok (már a Középkorban is) meghosszabbította a zarándoklatát egészen idáig. Még előtte pedig már a kelták es a druidák is vallási szertartásokat hajtottak végre ezen a helyen. Mindezt tudtam, de a valóság felülírt minden elképzelésemet. Tényleg van ott valami megfoghatatlan és leírhatatlan. Lehet ezt a valamit mágikusnak, misztikusnak vagy isteninek nevezni, csak azt tudom javasolni, hogy aki teheti, látogasson el ide.
A Fisterra-fok valójában egy sziklás hegy, ahol van egy világítótorony, a szikla falát az Atlanti-óceán mossa. A legszebb, ha naplementekor megyünk oda (mi ezt tettük), leülünk a sziklára, és hagyjuk, hogy a tekintetünk elvesszen a napfény és az óceán találkozásában. Az óceán olyan, mint a bársony, a nap pedig... hát, valami fantasztikus. Hálás vagyok, hogy ezt átélhettem. És, ahogy eltűnik a nap a horizonton, a semmibe... ekkor tényleg rádöbben az ember, hogy milyen ici-pici ebben a hatalmas és tökéletes univerzumban, és mennyire szerencsés, hogy ennek a tökéletes rendszernek a részét képezheti...
Most úgy érzem, még a határon vagyok: a valóság és a Camino között. Egyre jobban sajnálom, hogy vége, de másrészt minden élményt és emléket megpróbálok beleépíteni az életembe. Az a meggyőződésem, hogy időnként adnunk kellene saját magunknak 1-1 évet, amikor kiszakadunk a "rendszerből", visszatérünk olyan közel a természethez, ahogy csak lehet, elhagyjuk a civilizáció problémáit, a munkát, a közlekedést és a stresszt, és magunkkal vagyunk. Nagyon furcsa, de a Camino előtt nem tudom, mikor volt utoljára időm és lehetőségem arra, hogy gondolkodjak. Ez alatt azt értem, hogy ne a napi problémákon törjem a fejem, hanem hagyom, hogy ellepjenek azok a gondolatok, amit a környezetem ébreszt bennem.
Láttam sok-sok elhagyatott, elzárt kis falut, nagyon egyszerű embereket, akik nagyjából úgy élnek, mint a XX.század elején (persze ez némi túlzás, mert nyilván van tévéjük, telefonuk, autójuk, de a napi harapnivalót azzal keresik, amivel az őseik 100 évvel ezelőtt). Ezek az emberek nagyon kemény munkát végéznek, lehet, hogy még életükben nem voltak a fővárosban, de valószínűleg sokkal jobban élnek, mint sokan közülünk, akik a globalizáció és a rendszer rabjai vagyunk. Arra a követekeztetésre jutottam, hogy a rendszerből csak akkor szabadulhatunk, ha kipróbálunk valami teljesen mást, mint pl. a Camino, de legalábbis megpróbálunk huzamosabb időre elvonulni.
Sok olyan emberrel találkoztunk az út során, akik a korábbi életükkel teljesen szakítottak a Camino után. Ha emlékeztek, írtam, hogy Astorga előtt (2.nap), a semmi közepén van egy pajtából kialakított pihenő, amit egy bizonyos David tart fent. Mint kiderült, korábban Barcelonában dolgozott, egy jólmenő építkezési vállalkozása volt, felesége és gyerekei. Csakhogy a pénzét kokainra költötte, elég komolyan függő lett, emiatt pedig elvált tőle a felesége és vitte magával a gyerekeket is, persze. David rádöbbent, hogy ez nem mehet tovább így, megcsinálta a Caminot, aminek a végén elhatározta, hogy teljesen szakít az előző életével. Ekkor költözött ebbe az istállóba, amiből egy elég hangulatos kis kuckót alakított ki. Azóta itt él, egyedül, néha egy-egy zarándok csatlakozi hozzá és segít neki, de alapvetően boldog. A kis bárpult oldalára pedig a következő felirat van festve: "Semmi sem lehetetlen. Semmi sem az, aminek látszik."
Félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy ilyen radikális dolgot kell tennünk... csak azt gondolom, hogy el kell tudni szakadni a "rendes" világtól és a "rendes" életünktől.
Furcsa most megint visszacsöppeni lassacskán a normális kerékvágásba.A lábam már nem fáj, egy-egy apróbb sérülés nyomát még látni, de ami belül változott, az most már végig így marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése