A mai bejegyzest egy kicsit regebbrol fogom kezdeni. 2010 oktobereben, miutan megnyertuk az orszagos eTwinning dijat, Santiagoba utaztunk a gyerekekkel. Eloszor szerveztem ilyen utat, sok almatlan ejszakat okozott, hogy a penzbol mindent ki tudjunk fizetni, legyen reggelire es vacsorara is, es a gyerekeknek ne kelljen sokat rafizetni. Kerestem megfelelo szallast Santiagoban, vegul egy albergueben, a San Lazaroban volt a legolcsobb, es azt is megengedtek, hogy nem zarandokkent megszallhassunk egy heten keresztul (oktoberben nem szokott telthaz lenni, ezert engedtek). Igy ismertem meg Miguelt, az hospitalerot. Amikor megerkeztunk Santiagoba a szallas csak egy reszet tudtam kifizetni, mert a masikat elvileg az eTwinning kozpontbol utaltak. Csakhogy valami gond volt a szamlakkal, nekem nem volt a telefonomon internet, nagy nehezen tudtam csak kommunikalni a gazdasagi osztallyal... egyszoval kicsit panikba estem, hogy mi lesz, ha nem tudom kifizetni a szallast, es esetleg kidobnak az alberguebol. Erre Miguel azt mondta, hogy egy percig se aggodjak, mert a penz nem szamit. Ha nem lesz kifizetve, akkor nem lesz kifizetve, de senki sem fog az utcara kerulni. Akkor eloszor tapasztaltam meg szemelyesen is, hogy a Caminon jo emberekkel talalkozik nem csak a zaranodok, hanem barki. Az az ut tobbek kozott Miguel miatt is felejthetetlen volt.
Mar korabban is tudtam, hogy egyszer megcsinalom a Caminot, es tavaly vegre megvalosult ez a regi alom. Nem volt kerdes, hogy Santiagoba erve hol fogok megszallni. Elvileg gyorsabb tempoban kellet volna megerkeznem, irtam is Miguelnek egy mailt, hogy megyek, es foglaljon nekunk szallast. Aztan leserultem, megint irtam, hogy egy nappal kesobb erkezunk, de nagyon orulok, hogy megint talalkozunk. Ugy hozta a sors, hogy pont aznap nem o dolgozott, es vegul sajnos megsem talalkoztunk, de irtam neki, hogy valoszinuleg egy evre ra ismet a Caminon leszek, es akkor sem fogom a San Lazarot kihagyni.
Iden szandekosan nem irtam koran emailt, nem tudtam, hogy fogom birni a gyaloglast, de most mar tenyleg a celegyenesben vagyunk, igy tegnap irtam levelet Miguelnek, hogy, ahogy megigertem, megint a Caminon vagyok, es 15-en erkezem, foglaljon nekunk szallast. Este volt egy olyan erzesem, hogy kapok tole valaszt, es, bar eddig nem szoktam, megint megneztem a leveleim. Tenyleg ott volt a valasz az alberguebol. Egy Isaac nevezetu hospitalero irt. Elolvastam a levelet, es tudjatok, van ugy, hogy elolvasol valamit, de az agyad nem akarja felfogni azonnal, amit lat. Ujra el kellett olvasnom, hogy megertsem: Miguel az ev elejen meghalt. Konnybe labadt a szemem, ereztem, ahogy a torkom elszorul, a konnyek kihullanak, es en legszivesebben zokogtam volna. De nem tehettem, csak amikor senki nem latott.
Nem veletlen, hogy a Caminon tudtam meg ezt. Tavaly a testi fajdalommal kuzdottem, iden a lelek tisztult a sirassal.
Nem tudtam elalaudni sokaig, es nem csak azert, mert Melideben bucsut rendeztek, es az unneples egesz ejjel folyt az utcakon. Azon a furcsa almon gondolkodtam, amit tegnap almodtam. Nem vagyok biztos, hogy ez volt a jelentese, de nem tudhatom.
20 km valaszt el Santiagotol. A San Lazaroban fogok megszallni. Nehez lesz. De senki sem mondta, hogy a Camino konnyu.
u.i.: Descansa en paz, Miguel <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése